1. Olyan régen volt, talán igaz sem volt...

„A gyerekek nem a tündérmesékből tudják meg, hogy a sárkányok léteznek. A gyerekek már tudják, hogy a sárkányok léteznek. A tündérmesékből azt tanulják meg, hogy le lehet őket győzni."

Minden magára valamit is adó tündérmesében nyüzsögnek a hercegek, a szőkéktől a szegényeken át a kékszakállúakig. A hagyomány szerint egy boszorkány jóvoltából legtöbbjük kénytelen karrierjének jelentős részét kétéltűként tölteni, amíg egy arra járó lány undorát leküzdve meg nem csókolja őket, megszabadítva a herceget a kínos szituációból, és mellesleg biztosítva magának a hercegnői címet. (Arról nem szól a fáma, hogy mi történik, ha egy különösen fantáziadús boszorkány nyílméregbékává változtatta a jobb sorsra érdemes uralkodójelöltet.)

Vannak aztán a tündérmesékben még sárkányok és kóborlovagok is, és, mint mindannyian tudjuk, az utóbbiak rendszeresen megmentik az előbbiektől azokat a reménybeli hercegnőket, akik a birodalom összes békáját végigcsókolva sem találtak jobb partit.

A kereszténység messze áll a mesétől, de a metaforákhoz közel, és a huszadik század fordulóján, ebben az őrülten józan és kiábrándult korban, ami nem is hasonlíthatott volna kevésbé a királyok és várak és mágia világához, élt egy ember, az Óperencián innen, de a Csatornán túl, és szilárdan az egyház soraiban, aki az életét tette föl arra, hogy a szellemet elnyomorító materializmus nagyon is valós sárkánya ellen harcoljon. Sikeres volt: nélküle Gandhi nem száll szembe a brit megszállókkal, C. S. Lewis nem lesz keresztény, Marshall McLuhan „világfaluja" és „the medium is the message"-je nem kínozza bölcsészhallgatók generációt, és John Updike, Neil Gaiman és Jorge Luis Borges (hogy csak néhány írót említsünk) írásai sokkal, sokkal szegényesebbek lennének.

Ez az ember Gilbert Keith Chesterton volt, újságíró, apologéta és krimiíró, akit kortársai a Fleet Street lovagja és a Paradoxonok Hercege néven is ismertek. És ha már itt tartunk, íme egy paradoxon: ha a fentebbi magasztalás mind igaz, miért majdnem teljesen ismeretlen Chesterton neve még a hazájában is?

2. A lovag, aki óriás volt

„A keresztény ideál nem megpróbáltatott és könnyűnek találtatott; a keresztény ideál nehéznek találtatott és próba nélkül maradt."

Tény: Chestertont már életében beárnyékolta tanítványai, követői és ellenségei neve is. Pedig Chestertonnál nehéz volt nagyobbnak lenni. 193 centije és 130 kilója legendák és anekdoták tárgya volt a londoni értelmiség körében. P. G. Wodehouse szerint egy hatalmas csattanás olyan, mint amikor „Chesterton rázuhan egy bádoglemezre", és a világháború alatt egy társasági hölgy kérdésére, miszerint miért nincs kinn a fronton, mint minden hazafi, Chesterton maga így válaszolt: „Kerüljön meg, és meglátja, hogy ott vagyok."
Chesterton már a puszta jelenlétével uralt minden társaságot, ahol csak megfordult, de ha ez nem lett volna elég, egy kis különcségért sem kellett a szomszédba mennie. Elmaradhatatlan köpenyében és kalapjában, a szájából lógó szivarral és a kezében lóbált tőrbottal úgy festett, mintha egy Dickens-regény lapjairól lépett volna elő: talán nem véletlen egybeesés, hogy egyebek mellett Dickens legjelentősebb kritikusaként tartja számon az angol irodalomtörténet. A falánkságot bocsánatos bűnnek tartotta; nosztalgiától fűtött sóvárgásában a robusztus középkori keresztény világ után egészen a hatalmas lakomák és hordónyi borok elfogyasztásáig jutott, de a böjtölésnél megálljt parancsolt.

Mégis, ahogy egy modern kritikusa megjegyezte, „bár különcnek ismerték, Chesterton elsősorban magán nevetett". Elefánt volt a szalonok elegáns, törékeny világában, de az emlékezete a közmondásos aranyhalét is meghazudtolta. „Harborough-ban vagyok. Hol kellene lennem?" táviratozott egyszer feleségének, aki így válaszolt: „Otthon."

Ahogy az életben, Chesterton az irodalomban is excentrikus és mértéktelen volt. Az előbbi felfedezéséhez el kell olvasnunk néhány írását, a másodikhoz azonban elég egy futó pillantás a műveinek listájára. Mintha csak a testi méreteinek próbált volna megfelelni, vagy talán a jó hírnek ugyanaz a tüze fűtötte, ami majd' két évezreddel előtte Órigenész grafomániáját: száz könyvet, több mint kétszáz novellát és verset, ezen kívül öt színdarabot és öt regényt írt, valamint kétszáznál is több könyv megírásában működött közre. A körülbelül négyezer esszé, amit ezen felül a neve alatt jegyeznek, az Illustrated London News, a Daily News, és saját lapja, a G. K.'s Weekly lapjain jelentek meg. Írt minden témában, a szociológián át a politikán keresztül a történelemig; írt epikus költeményt, apológiát, hagiográfiát és detektívsztorikat – neki köszönhetjük Brown atyát, a szerény detektív papot, aki jámbor módszereivel és mély empátiájával bravúrosabb bűntényeket göngyölített föl, mint amikről Holmes akár csak álmodni is mert volna. Intelligensen és szellemesen, az univerzális értékeket és a kevésbé univerzális józan eszet védelmezve szállt síkra korának materializmusa, cinizmusa és vallásgyűlölete ellen.

Műveinek tengeréből világítótoronyként emelkedik ki az Ortodoxia, Az örökkévaló ember és a Mi a baj a világgal?, talán a legbravúrosabb könyvek, amiket valaha is írtak a keresztény hit védelmében. De ez korántsem jelenti azt, hogy a többi műve kevésbé kimunkált lett volna – Chestertont lírája és prózája egyaránt a huszadik század legnagyobb alkotóinak sorába emeli; stílusa akár egy bűvészé, aki írásra adta a fejét: tobzódik a paradoxonokban és a szavak szépségében, de sosem veszíti el gondolatai tisztaságát; szellemes, intelligens és ironikus; végtelenségig idézhető, de sosem közhelyes.

3. 'Here Be Dragons'

„A paradoxon az Igazság, aki fejre állt, hogy végre észrevegye valaki."

Chesterton mindenki másnál jobban tudta, hogy a kereszténység szíve maga a paradoxon, és, mint a lovag a kardját, előszeretettel használta korának népszerű gondolkodói és írói ellen, akik az embert determinista géppé, a hitet illúzióvá, a világot anyaggá próbálták lefokozni. Az, hogy eközben szórakoztatott is, az írói zsenialitását mutatja. Chesterton számtalanszor, de minimum kétszer biztosan képes meglepni az olvasót: egyszer, amikor megnevetteti, másodszor pedig amikor elgondolkoztatja.

Sajnos – és most ismét egy paradoxon következik – többek között pont ez az, amiért ma már csak a könyvespolcon porosodik.

Chestertont könnyű pusztán szórakoztató íróként olvasni – a tartalom pedig sokszor elsikkad a briliáns stílus miatt. De a hiba az olvasóban, nem az íróban van. A készen kapott, előemésztett igazságokat szeretjük, ezeket viszont hiába keresnénk Chestertonnál: minden egyes mondata átgondolást, mélyebb megértést igényel. A másik probléma, hogy Chesterton, noha maga meglehetősen individualista figura volt, nem sokat foglalkozik az egyénnel – vagy legalábbis máshogy, mint ahogy azt a népszerű apologetikai munkában megszoktuk. A modern ember és így a modern keresztény ember bárhonnan indul is, önmagához lyukad ki: hogyan segíthet Isten nekem a teljessé válásban, a párkapcsolatomban, a munkahelyen, a... (ide ki-ki illessze be a maga problémáját). Chestertont a társadalom, az emberi nem egésze érdekli; munkáiban hiába is keresnénk a választ arra, hogyan dolgozzunk föl egy szakítást: valószínűleg feltételezte, hogy az ilyesmihez a józan paraszti ész untig elég.

4. A szivárvány végén

„A Biblia arra tanít minket, hogy egyformán szeressük ellenségeinket és felebarátainkat is, valószínűleg mert a kettő általában egy és ugyanaz."

Chestertonról sokat elárul, hogy még az ellenségei is elismerték a nagyságát. Legnagyobb vitapartnere, Bernard Shaw szerint „a világ nem lehet elég hálás Chestertonért" – és ez így is van, de a világ attól még jobbára elfelejtette. A fiatal trendek, amik ellen Chesterton foggal-körömmel küzdött: materializmus, tudományos determinizmus, morális relativizmus, agnoszticizmus – és úgy általában mindenféle -izmus, ami csak a felvilágosodás óta gyökeret vert a közgondolkodásban, mára teljesen átvették fölötte a hatalmat.

Mégis, pontosan ezért időszerűek még mindig az írásai. Chesterton ott állt a modern világ bölcsőjénél, világosan látva a démonokat, amik rá leselkednek – és figyelmeztetett minket rájuk.

Mégse gondoljuk, hogy Chesterton a morális romlást ostorozó próféta lett volna. Látta a hit mélyén rejtőző paradoxont, az Istenhez törekvés képtelenségét, amit csak a kegyelem képes feloldani – de látta a titkot is, amit előtte kevesen, és aminek végül prófétája lett:

„Az öröm, ami egykor a pogány kicsiny büszkesége volt, a kereszténység hatalmas titka lett. (...) Volt valami, amit Krisztus elrejtett az emberek szeme elől, mikor fölment imádkozni a hegyre. Valami, amit váratlan csendek és hirtelen elvonulások mögé rejtett. Volt valami, ami még a földre szállt Istennek is túl nagy volt, hogy egyszerűen megossza velünk, és olykor azt hiszem, ez egyszerűen a jókedve volt."