Szeptemberben még azt fejtegettem, mi mindent kell (illetve: dehogy kell!) magunkkal vinni. Egy lépéssel távolabbról ha megszemléljük (és, jó esetben, talán egy lépéssel közelebb Istenhez), talán azt is mondhatjuk, készen állunk az elindulásra. Nem filozofálgatnék, ha nem lenne muszáj, de azt hiszem, az itt az alapkérdés, mit is jelent elindulni? Némiképp talán megválaszoltam ezt az előző számban, de esetleges kiegészítésre is szorul. Elindulni valahol azt jelenti: leteszem azt, ami itt volt (akár jó volt, akár rossz), és elindulok valahova, ahol (még számomra) nem rakódik mindenféle mögöttes tartalom olyan dolgokra, amelyekre nem szeretném, hogy rakódjon. Amelyeket, megkockáztatom, fontosnak tartok, jelentenek valamit, erősíthetnek, bátoríthatnak, utat mutathatnak. Amelyek felé lépéseket tehetek. Amelyek – ott, ahol voltam – külső tényező hatására már nem azt jelentették, amit szerettem volna, hogy jelentsenek.

Egy gond van csak ezzel a meglehetősen logikus eszmefuttatással: hiába nem fogynak el sosem a helyek, ahova továbbléphetsz, hiába lesznek körülötted mindig emberek, akikkel beszélgethetsz – Te magad fogsz benne elfogyni. Kiürülsz. Nem érted majd és rúgkapálsz, mert egy voltaképpen egészen stabil lábakon álló dolognak tűnt az egész.
Egy Ígéret Földje-szerűség egyszer csak profanizálódik. Mint a Locomotív GT agyonhallgatott lemezén: „Az üstökös útközben elfogyott."

De vissza a Bibliához, itt van például a hozzám igen közel álló Jónás. Kétségbeesett? Kétségtelenül. Jobban tudta? Azt hitte. Mindig talált másik utat? Úgy tűnt neki. Mindig lesz egy hajó, ami Isten akaratával ellentétes irányba visz. Mindig lesz egy tök, ami (ideig-óráig) árnyékot ad.

De... nem lenne egyszerűbb felvértezni magunkat? Kitaposni előre egy utat, még idejében? Körülnézni, megszemlélni, és aztán választani? A fiataloknak már mondani sem kell – mennek maguktól. Nem a tömeges kivándorlásról beszélek. Azokról a lehetőségekről, ahova időben elindulhatunk. Tanulni. Önkénteskedni. Gyerekekre vigyázni. Tapasztalatot szerezni.

Meggyőződésem, hogy még mindig igen kevesen tudnak azokról a külföldi lehetőségekről, melyeket akár nyelvtudás nélkül is ki lehet használni. Hogy egy EVS (European Voluntary Service) önkéntesnek nem kell beszélnie nyelveket, és nincs szüksége jól megtömött pénztárcára sem. (Tulajdonképpen az elszántságon kívül nem nagyon van szüksége másra.) Rövid távú (értsd: akár 2-3 hetes) programok százait hirdeti évente számos ország számos szervezete a mára már Erasmus+ program keretein belül, legyen szó környezetvédelemről, idősgondozásról, emberi jogokról vagy szociális hálózatokról. Tapasztalatból mondom, megéri két hétig azért éjt nappallá téve dolgozni, hogy aztán 1400 gyerkőcöt egyszerre hallj dobolni egy közép-finnországi fenyőerdő közepén. Megéri a papírmunka, az utánajárás, a bürokratikus felesleg.

Meggyőződésem az is, hogy az Erasmus csereféléveket az egyetemeken nem azért kell megpályázni, mert bizonyos másik egyetem előrébb áll az egyetemi világranglistán, és presztízskérdés lenne. (Jóllehet egy önéletrajzban is remekül mutat.) Mégis, talán fontosabb, hogy soha-nem-hallott-szakok óráit látogathatod (én csak Bécsig mentem, mégis az egyik legfantasztikusabb óra, amin részt vettem, egy péntek reggel nyolckor kezdődő Afrikai ritmusok zenetörténet óra volt, ahova csak kíváncsiságból benéztem egyszer), nyolc különböző nemzetiségű, kíváncsi fiatallal főzöl és beszélgetsz egyszerre a kollégium konyhájában, érvek és ellenérvek sorakozhatnak ideológiák mentén egy szimpla makaróni fölött. Mert ezt jelenti igazán cserediáknak lenni: sokféleséget tapasztalni, kikerülni a komfortzónádból, hogy az az idegen váljék egyszer csak azzá.
Akkor pedig már léphetsz egy még nagyobbat.