Ezzel a rövid és velős magyarázattal tud szolgálni Dani, a Lágy eső főhőse arra a kérdésre, hogy miért került nevelőotthonba. Hogy mi a helyzet a tágabb rokonsággal, arra nem tér ki a film, mint ahogy sok minden másra sem. Egyvalamit azonban így is (vagy éppen így!) remekül tesz: erőteljesen érzékelteti a nézővel, milyen lehet ma Magyarországon, azon belül egy vidéki kis faluban árvának lenni. 

A fiatal magyar rendező, Nagy Dénes cannes-i filmfesztivált is megjárt rövidfilmje 28 percben meséli el egy fiatal fiú történetét, aki az árvaház után egyenesen egy sertéstelepen találja magát. Jó, ez kicsit azért túlzás, az említett játékidőbe ugyanis csak a fiú életének egy rövidke szakasza fér bele, ám ez épp elég arra, hogy a stáblista alatt már hálafohászt zengjünk, hogy nekünk nem ilyen sorsot szánt az ég. Serdülőként ugyanis épp elég, ha az ember megbirkózik az iskola és a hormonok elvárásaival, nemhogy még disznóólat kelljen pucolnia minden egyes délután. 

Mégsem a malacok a legnagyobb disznók ebben a történetben, hanem… az emberek? a társadalom? netán maga a sors? Nem tudom; a film pedig nem akar a néző helyett értelmezni, csupán bemutatni. Nézd, itt van egy srác, aki előtt egyáltalán nem titkolják, hogy javarészt azért fogadták örökbe, hogy legyen a nevelőapjának segítsége a telepen. Hogy a társadalom befogadja-e a normálisnak nevezett élet minden szegmensét idegennek érző fiút? Dehogy, erre már szinte teljesen inkompetensek, érzéketlenek, alkalmatlanok vagyunk. Boldoguljon, ahogy tud! És mi van, ha nem tud? Az nem az én bajom. 

Pedig Dani (Keresztfalvi Dániel) próbálkozik a maga módján. Szó nélkül belemegy a jelképes férfivá avatási rítusokba (malacherét eszik disznóvágás után, együtt cigizik és kocsmázik nevelőapjával), és még szerelmét is próbálja megvallani Zsófi nevű osztálytársnőjének (Erdélyi Zsófia), aki azonban többször is visszautasítja. És hogy mi történik, miután mindenki semmibe vette? Előtörnek belőle a nevelőotthonban elsajátított, (ön)pusztító ösztönök, melyekkel talán végre felhívhatja magára a szeretett lány figyelmét… 

A Lágy eső azért képes elementáris erővel lecsapni a nézők érzéseire, mert borzasztóan valóságízű. Erre a rendező nemcsak azzal játszik rá, hogy amatőr szereplőit eredeti nevükön szólíttatja, hanem azzal is, hogy nem titkolt módon rövidfilmjével szinte egy időben – ami ráadásul egy Tar Sándor-novella alapján készült, tehát minden szempontból fikciós műnek lenne tekintendő – leforgatott egy dokumentumfilmet is a helyszínül szolgáló falucska életéről. A Másik Magyarország – Töredékek egy falu hétköznapjaiból nem azonos téma mentén, de részben azonos szereplőkkel mutatja be Mezőszemere kulturális és gazdasági hanyatlását a 21. században. 

Ilyen kontextusban, a valósághoz ilyen nagymértékű ragaszkodás ismeretében pedig miért kételkednénk a film többi elemében? Miért ne hinnénk el, hogy akár borzasztó rossz is lehet manapság árvaként felnőni Magyarországon? Persze biztos nem minden örökbe fogadott gyerek kerül olyan környezetbe, mint a filmbeli Dani, de ez a fifti-fifti esély, ez a létbizonytalanság vajon nem épp annyira szörnyű, mint a Lágy eső szótlan képeiből fakadó embertelenség? Ezt akár mindenki maga is eldöntheti, a film ugyanis ide kattintva teljes egészében megtekinthető.