De én nem vagyok szendvicsgyerek! – mondta nagyobbik öcsém, amikor friss egyetemistaként az első pszichológiaórák tanulságaként levontam a nagy következtetést, hogy márpedig ő szendvicsgyerek (két gyerek között született középső gyerek).
A születési sorrend témájáról az egyik legélvezetesebb írás Kevin Leman Születési sor(s)rend – Személyiségünk születési sorrendünk tükrében című könyve. Izgalmas, közérthető, bibliai párhuzamokkal tarkított, érdekes olvasmány azoknak, akik többet szeretnének megtudni a család, de legfőképpen a testvérek közötti dinamikáról.

Két kisebb öcsémmel a hátamon (néha szó szerint is) mindig úgy gondoltam, hogy azért különbözünk ennyire, mert én az anyai nagyanyámra hasonlítok, középső testvérem az anyai nagyapámra, a kisebbik pedig apánkra. A képlet azonban nem csak ennyi, milyen géneket, habitust örököltünk: a születési sorrend meghatározza alapvonásainkat.

Sosem értettem egészen a tékozló fiú történetét: elsőszülöttként az elsőszülöttel szimpatizáltam, aki állandóan ott van, folyamatosan egyenletes „teljesítményt nyújt”. Nem értettem, hogy a megbízhatatlan, vagyont elherdáló kisebb miért érdemli meg az apa figyelmét és szeretetét. Leman könyvében ez a példázat szerepel, bemutatva, milyen is a két típus: a legkisebb gyerek pénzügyekben megbízhatatlan, szeret szerepelni, mivel kevés figyelem jut rá, valamivel ki kell vívnia a szeretetet. A legnagyobb ezzel ellentétben megfontolt, gyerekkora óta felelősség van a vállán, összeszedett, koncentrált.

Valamit mintha kifelejtettem volna… Á, igen, a bibliai példázatban csak két testvérről van szó, de amint kettőnél több testvér van, megjelenik/megjelennek a szendvicsgyerek(ek). A középső gyerekekről hajlamosak vagyunk könnyedén megfeledkezni, elfelejteni, hogy ők vannak, sőt, egyszer ők voltak a legkisebbek. Ezt a nem-figyelmet kihasználva általában kortársaikkal kötnek jó barátságokat és magas szintre fejlesztik kommunikációs és kompromisszumkészségüket.

A Leman család személyes példáján azt is láthatjuk, mi történik, ha két gyerek után 7-8 évvel egy újabb gyerek, majd még egy érkezik. A szerző szerint ilyenkor annyi év eltelt már, hogy a legkisebb, most született gyerek valójában elkezd elsőszülötti tulajdonságokat magára venni. A nagy korkülönbség ugyanis újraindítja a családszerkezetet, befolyásolva ezzel a gyerekek alaptulajdonságait. A sorban második gyerek megmarad legkisebbnek, némi szendvicsgyerek jellemzőkkel felvértezve. A válasz abban keresendő, hogy 5-6 éves korunkra kialakulnak személyiségjegyeink alapvető vonásai, melyeket nem befolyásol már nagymértékben a családban betöltött szerepünk.

A könyvben külön fejezetet szán a szerző a gyerekneveléssel kapcsolatos tanácsoknak, valamint bemutatja, milyen párosítások működnek jól egy házasságban. Az elsőszülöttek és a legkisebbek házassága a legműködőképesebb Leman szerint, ugyanis a két pólus jól kiegészíti egymást és harmonikus életet tudnak alkotni. A fejezetet önismereti tesztekkel zárja, mert szerinte fontos tudni magunkról és a másikról is, hogy melyik nagy kategóriába tartozunk (születési sorrendtől függetlenül): irányító, mártír, szolgáló? A könnyed, szórakoztató stílusú szerző a fejezet végén bevallja: a házasságban „az számít igazán, hogyan aknázzák ki a személyes erőforrásaikat, és hogyan birkóznak meg a gyengeségeikkel”.

A megfigyeléseken és tudományos kutatásokon alapuló Születési sor(s)rend megköveteli a kritikus olvasást. A szerző szerint ezek a felsorakoztatott példák bármikor eltérhetnek, befolyásolja őket a szociokulturális környezet (egy szegény családban, ahol a legkisebb gyerek is korán elkezdett dolgozni, nem biztos, hogy előjönnek a játékos jellemzők), de a szülői nevelés is nagymértékben (egy másodszülöttből is lehet elsőszülött, lásd Ézsau és Jákob történetét). Hogy az első-, másod-, harmad- stb. szülöttségünkkel járó hátrányokat hogyan tudjuk kezelni, az előnyöket pedig hogyan tudjuk kiaknázni, az csak önmagunkon múlik.