Mostanában egyre népszerűbbek a különböző akadály-futóversenyek. Vizes- és sárral teli árkok, jéggel teli konténerek, szögesdrótok, magas falak, kötélhágcsók, sötét és szűk alagutak... Úgy tűnik, hogy sokan és egyre többen szeretik teljesíteni az efféle akadályokat. Jólesik egy időre a komfortzónából kilépni egy nagyon másfajta valóságba... Van, aki a verseny kedvéért csinálja, de a többség inkább közösségi élményként tekint rá. Sok sportegyesület vagy sportosabb baráti társaság méreti meg magát ezeken a különleges eseményeken. A múlt hónapban nekem is volt szerencsém a Sittes Tréninges és az Országos Kéktúra (Turistamagazin) csapatunkkal részt venni a Legion run nevezetű akadályversenyen, és jelenleg készülünk a Spartan race-re. Ezekről a feledhetetlen élményeimről szeretnék most megosztani néhány gondolatot. 

Ezeken a versenyeken mindig van olyan akadály, ami valakinek nem fekszik. Sőt. Szinte nincs olyan ember, aki mindegyikre félelem vagy bizonytalanságérzet nélkül megy fel először.
Itt jön be az a tényező, ami ezeket a versenyeket egyre népszerűbbé teszi: csapatként egymást segíteni. Ha túl alacsony vagy és magas a rúd, feltolnak. Ha félsz a sötét alagútban, beszélnek hozzád, a jeges vízben továbblöknek, amikor bennfagynál, ha félsz a magasságtól, két oldalról fogják a kezed. Ha kell, alulról tolnak, felülről húznak. Ha elfáradtál a futásban, tele torokból biztatnak, megvárnak, melletted futnak, hogy több erőt nyerj… Legyen akár ismerős, akár ismeretlen, aki segít, egy csapatban indulni jó érzés. Biztonság. Közösség. Akkor is, ha félsz, akkor is, ha tudod, hogy van olyan akadály, ami neked nem megy könnyen. 

Az első ilyen akadályversenyem reggelén úgy rettegtem, hogy hányingerem volt… Semmi kedvem nem volt felkelni, minden erőm elszállt, totális kudarcnak éreztem magam. Hogy fogom én ezt teljesíteni? Nem fog menni… Szidtam a pillanatot, amikor jelentkeztem az eseményre. És valóban, megtapasztaltam, hogy sok akadály nehéz nekem. Túl magas vagy túl csúszós. De azt is, hogy mindig van körülöttem olyan ember, aki lelkesen segít. Ez olyan felemelő érzés volt, hogy a következő, még keményebb versenyre már dalolva jelentkeztem. És nem félek. Tudom, hogy nehéz lesz, nem minden fog könnyen menni. Sőt, sejtem, lesz olyan akadály, ami egyedül szinte biztos, hogy nem fog menni. De azt is tudom, hogy lesznek mellettem. Addig edzek és megteszek minden tőlem telhetőt, de tudom, bízhatunk egymásban a csapatunkkal, senkit nem fogunk egyedül hátrahagyni. És készülök arra, hogy majd valakiknek én is segíthessek. 

Mennyire hasonló az élet... Tele van akadállyal, és van köztük olyan, amit saját erőből nagyon nehéz vagy egyszerűen lehetetlen megugranunk. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, ahol sebezhető, érzékeny, ahol nem képes megugrani a lécet vagy kikecmergni a sártengerből. Mindenkinek van olyan alagútja, ahol nem képes addig elmászni, míg meglátja a fényt a végén... 

Nem így, ezeken a versenyeken szerzett tapasztalataimhoz hasonlóan kellene működnünk az életben is? Mire való a közösség? Család, barátok, gyülekezetek? 

Figyeljünk egymásra, figyeljünk a körülöttünk élőkre, figyeljünk azokra, akikért felelősséget érzünk. Ha te erősebb vagy, told fel őt is... Ha éppen jobb passzban vagy, ő meg elfáradt, biztasd, hogy fusson tovább. Ha te is az alagútban vagy, de már látod a fényt a végén, beszélj hozzá, hogy ne adja fel a reményt. 

Olyan szép ez a szó: közösség. Van bennünk valami közös. Vannak közös dolgaink. Segíthetünk egymásnak, ha a másiknak nehéz. Hordozhatjuk egymás terhét. Közösen többet elbírunk, erősebbek vagyunk és kevesebb a támadási felület. Jézus azt ígérte, hogy ha az Ő nevében ketten vagy hárman együtt vagyunk, ott lesz köztünk. 

Együtt lenni, közösségben – önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel. Azt hiszem, hogy ez a teljes élet, a valódi közösség.