A következő sorokat egy autónk alatt rohanó úton írom. Az ablak kissé lehúzva, és a gondolataim együtt hömpölyögnek tova a cigaretta ezüstös füstjével. Aki vezet, nyomja a gázt, és a szálas fenyvesek zord mélyzöld benyomásként csúsznak ki a tekintetemből. Már régen nem előre nézek, hanem a visszapillantó tükörben figyelem, ahogyan a fehér útjeleket gyufaszálakként dobálja a sebesség mögénk.

Nem tudjuk felvenni a versenyt, akárhogyan gyorsítunk is, azzal, ami a tükörben liheg mögöttünk. „A tárgyak a tükörben valójában közelebb vannak, mint ahogyan azok tűnnek." Szinte meghatva olvasom ezt a gondosságot, amellyel a tükörtestbe vésték a figyelmeztetést. Nem tudjuk lehagyni a mögöttünk ügető fájdalmat, sőt, érzésem szerint a hátsó ülésen ül az a valaki, akitől menekülni szeretnék. Elhagyott Szerelem, mely nem elhagyható, főként nem lehagyható.

Nem tudom, hogy ez a kép egy kapcsolat melyik stádiumában készülhetett. Hogy kinek mit jelent, mi jut róla az eszébe. Neked? Látod magad a képben, vagy látjátok magatokat egyben, esetleg darabokban?

Először is eszembe jut (nekem legalábbis), hogy belül mik vagyunk: a biológia, a kémia és a fizika szépen végzi a dolgát, összehangoltan, mint a kedvenc zenekarod. Csontjaink mozognak, izmaink feszülnek, a vérünk kering – a szívünk meg pumpál, és egyre hevesebben, amint meglátjuk Őt. És látjuk őt egyben, a legkedvesebb sziluettet, amelyet a világ a létezése óta a hátán hordott, a legpompásabb teremtményt, Őt. Dehogy jut eszünkbe, hogy darabokból áll. Sem a teste, de főleg nem gondolunk vele, hogy talán a lelke is szilánkokra lehet már zúzva. Hogy sérült lehet, hogy valami már nem működik tökéletesen. Hogy Ő sem tökéletes. Talán épp alig tartja össze valami. Látjuk Őt, az illúziót, az árnyékot a falon; és az eszünket vesztjük bele, hogy a falat, egy látomást bámulunk.

De, mint mondottam, a tárgyak valójában közelebb vannak, mint ahogyan azok tűnnek. Nézd ezeket az összeállításokat a fal előtt. Róluk vetült az árnyék a falakra, ők az igaziak és ők léteznek csak igazán, a diribdarabok. Ha a lámpák fénye kialszik, eltűnik a tökéletes sziluett. És ha közelebb mész, bukdácsolhatsz a limlomokban, talán össze is dől ez a furfangos építmény. Nem tudod, hogy mit törtél el ebben az alkotásban, elmozdítottál-e valamit belőle, egy részt, egy fontos porcikát. Mert ha újra felkapcsoljuk a villanyt, talán már nem is azt a képet fogja mutatni aztán - hanem egy amorf árnyékot, amely nem emlékeztet a hajdani alkotásra. Te tetted-e ezt? Mi tettük volna ezt egymással? Vagy már így találkoztunk? Nem tudom.

Azt is lefogadom, hogy ők előtte egymással szemben ültek, nem pedig háttal. De talán megvan az ideje annak is; a rombolásnak is, az építésnek is. Vajon megjavítható-e az, ami eltörött? A Prédikátorban bízom, aki bölcs volt, és ezekre megtanított.

De lesz még valahol talán. A visszapillantóban látom a Szerelmet, a szépet, a Kedveset, ezt a szaggatót. Talán majd a jövő is látszik majd. Az is Szerelem lesz, és lehet, hogy közelebb lesz, mint gondolnánk.