Egy kórház haldokló osztálya.
Azt hinné az ember, hogy a fertőző osztály, mert mindenki messze elkerüli. A nővérek is a legkevesebb érintkezésre szorítkoznak. Talán bűntudatból, talán, mert nincs mit mondani. Talán nekik is nehéz az élet végességét ilyen közelről tapasztalni. Nehéz is volna bármit mondani, hiszen ahány ember, annyiféleképpen éli meg ezt az állapotot.

A radiátorcsöveken áll a por. Az ablakokra papírt ragasztottak, az avatatlan szempárok pillantásával egyetemben a fény sem jut be. Az ágyvégi kórlapokra is már csak ritkán kerül egy-egy új bejegyzés. Kétoldalt három-három ágy, csak az ablak felőli üres. Onnan már elmentek. Többségében idősek, de az egyik ágyon egy negyvenes nő fekszik látványosan, valami komoly baleset után összetörve. A sok zúzódás és véraláfutás valahogy öregebbnek mutatja a koránál. Mintha csak varratok tartanák össze nem csak a testét, de reménységét, életét is.

Egy termetes nővér bejön, klumpája klattyog a csempén. Kicserél egy infúziót, jó sok fájdalomcsillapító van benne, „hogy ne szenvedjen a néni" - annyira. Kicsit összeakad a sok cső és zsineg, ahogyan az idős néni karján igazgatja a bekötött tűt. Már megy is tovább a folyosóra. Kintről hallatszik a klumpa, a végeláthatatlan folyosóról. A sarki néni kicsit felébred a csillapítók zsibbadása alól, és hörög. A tüdejét műtötték, de már a műtétnek sem igen volt értelme. Amikor néha magához tér egy-egy negyedóra erejéig, végig krákog és hörög. De még ez is szinte menetrendszerűen. Minden olyan változatlan, dohos és fénytelen.

Mindennap ugyanaz: zsibbadás, infúzió, hörgés. Klumpa be, klumpa ki. Nincs különbség napok, hetek hónapok között. Szinte idő sincs.

Aztán egyszer valami furcsa zaj közeledik a folyosón. Ezen a szárnyon teljesen szokatlan bármi új. A napi rutin helyetti zsibbadásban azonban senki nem figyel fel. Aztán megnyílik az ajtó. Egy férfi lép be. Magas, vékony, a lábára olyan idióta nejlondarabot húzva, ami előírás errefelé. Felpislognak a szoba betegei: vajon kihez és miért jöttek? Talán egy lelkész, vagy orvos? Nem, a védőgönc alatt sem fekete, sem fehér nincsen rajta, csak egy egyszerű világoskék ing, és egy farmer. Valami nagy csomagot cipel a kezében, olyan színes nagy kosárfélét. A negyvenes nő ágya felé indul csöndesen. A nő felnyitja a szemét, és a nehéz pillák mögül kezdetben látomásnak véli az ismerős arcot. De nem, ez mégis egy ismerős, egy látogató! Zavartan összébbszedi magát az ágyban, fentebb küzdi magát, amennyire bírja. A magas fiatalember a csomagot felteszi a nő gipszelt lábára. Akkor látja a nő, hogy ez egy hordozó. Olyasféle, mint amilyenbe a babákat ültetik mostanában. Felé fordítja a látogató, és igen, ott szuszog benne egy csöpp kislány. Csupa rózsaszínben, arcocskájának felét kitakarja a nagy cumi, ami mögül pislog. A nő arca felvidul.

- Hát behoztad?
- Igen, azt mondták, szabad. Én megígértem, hogy jöhetsz majd látogatni, ha megszületik. Te most nem vagy járóképes, szóval jöttünk mi. Ancsa még kicsit gyengélkedik, meg aztán az éjszakákat is szoptatással tölti, szóval ne haragudj, hogy ő nem tudott jönni. Adtunk neki pár szabad órát.
- Semmi gond. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.

A férfi kicsit esetlenül kiveszi az újszülöttet, és a nő kezébe fekteti, óvatosan arrébb rendezgetve a kilógó csöveket. Már az egész szoba a kis jelenetet figyeli. Mindenki titkon látni szeretné a kisbabát, de nem mer különösebben szólni, elvégre... hogyan is várhatná ettől az idegentől. Meg... maga be sem hozott volna ide egy ilyen csöppséget. A férfi azonban jól érzi a helyzetet, és a hörgős, eszméletlen nénin kívül mindenkihez sorra odaviszi a kislányt. Az, mintha volna mit mesélnie az életről, minden ágynál gőgicsél egy kicsit, vagy nyelvet nyújt, kalimpál a kis kezével. Ezen csekély produkciók is széles mosolyokat csaltak az arcokra. Nem beszélve arról, amikor a kicsi keze beleakadt masnis hajpántjába, kisebb fintorok, majd nyöszörgés volt a reakció, míg az apuka egy szabaddá tett kezével segíteni tudott csemetéjén. Mindenesetre az egész kórterem feszülten figyelte a kicsi minden fintorát, mozzanatát, dicsérték kis pihés haját, husis karját. Miután mindenkit végigjárt a baba, újra visszakerült a nagy, nyuszi mintás hordozóba.

- Lassan elköszönünk, mert éhes lesz.
- Menjetek csak, nagyon örültünk nektek!

Aztán lassan valóban ki is sétál a csomag gazdájával együtt, a betegek gagyogó elköszönései közepette.

Klattyogás a folyosón. A nővér bejön. Felnézni sem akar, szokása szerint, csak az injekciót hozta... de valami olyan más. Csak felpillant: mindenki ereje és lehetőségei szerint felült az ágyában, és beszélgetnek. Az arcokon halvány mosoly ül. Az ablak felőli idős asszony a rég nem használt botjával az ablak felé nyúl, és a gumis végével leszakít egy nagy darabot az ablakra ragasztott vastag papírból. A nővér nem állja meg szó nélkül:

- Mondják, mi történt?