Egyházon kívül vagy belül, utcákon kinn, várókban benn, sokszor akad össze a járókelő ilyen-olyan mértékben sérült emberekkel, fogyatékkal élőkkel. A legemberibb reakciók mutatkoznak ilyenkor meg az embereken - akkor is, ha ez sokszor elítélendő. Elzárkózás, félelem, esetleg undor... Valószínűleg ugyanezen érzelmek juttattak a Taigetoszra kisdedeket. És bár a rendszerek váltása vagy nem váltása óta sok bili borult, ezt a tabut nem sikerült feloldanunk. Nem úgy, mint a szexualitás témájában, elvégre bármelyik felvilágosult ovis bármely délutáni műsort elemezve el tudja mondani, mi is történik, amikor a néni és a bácsi...

Illetve talán annyiban mégis hasonlít a két téma, hogy létükről tudunk, mégsem alakult ki kulturális válaszreakció. Most már nem kell meghamisítani a statisztikákat, el lehet ismerni, hogy léteznek ilyen olyan nehézséggel együtt élő emberek. Van is már egy-két munkatárs, aki képes velük dolgozni, őket segíteni, foglalkoztatni. Azonban a társadalom nem tud hogyan gondolni rájuk.

Először mindannyian elfehéredünk egy fehér botot, egy mankót, egy tolókocsit vagy egyéb eszközt látva. Először is csak azért, mert ritka. Egyszerűen mert a társadalomnak egy kicsiny rétegéről beszélünk, akikkel nem találkozunk össze minden sarkon. Ám az első megpillantást és meglepődést követően is vannak reakcióink bőséggel:

Szánalom, félelem, talán még bűntudat is. Félelem, mert ezek az emberek szembesítenek azzal, hogy az élet sérülhet, hogy talán még véges is, sőt, bármelyikünk ülhetne abban a bizonyos kerekesszékben. Bűntudat, mert valahol mélyen az emberben talán még él az a felfogás, hogy a bűneinkért való büntetés egy-egy ilyen sors. Tudjuk jól, hogy ez ellen a gondolkodás ellen éppen Jézus lép fel. De következő gondolatként az jut eszünkbe, hogy akkor is, hogyan engedheti Isten, hogyha nem a bűnön múlik?

Nos, ez komoly disszonancia, amire nem hiszem, hogy ezen a földön lehet választ lelni, inkább csak békességet az ügyben. Ajánlott olvasmány ebben a helyzetben leledzőknek Jób könyve. Talán amiatt is bűntudatunk van, hogy nem tettünk még semmit egy-egy ilyen emberért. Nem ajánlottuk fel az egy százalékunkat, nem vezettük át az úttesten, nem ajánlottuk fel, hogy vigyázunk a szomszédunk sérült kisgyerekére stb. ...

Ahogyan az a téma kapcsán az évfolyamomban is felmerült, hogyha valakinek a hozzátartozója, szerette kerülne ilyen helyzetben, ki vállalná a gondozást, és ki adná inkább az illetőt intézetbe. Nos, ez a kis eszmefuttatás is sok-sok bűntudat szülője lett. (Én mindenesetre értékeltem a mérhetetlen őszinteséget, amivel kimondták a válaszaikat.)

Nem tudom, hogy vajon a mi zsidó-keresztény kultúránkban mennyire őrződött meg a fejekben a tisztátalanság kifejezése.  Az ószövetségi elgondolás szerint aki beteg, azon gyakorlatilag már a halál vett erőt. A halál állapota egyet jelentett a kapcsolatnélküliséggel, ebben megegyezett a betegségekkel is, hiszen a rokkant, beteg emberek a városokon kívül éltek, elszigetelve a társadalomtól.

Volt már alkalmam foglalkozni idős emberekkel, betegekkel is, siketekkel, vakokkal is kicsit, éppen csak belekóstolásnyit. Az első megtapasztalása az embernek, hogyha időt tölt ilyen közegben az, hogy ezeknek az embereknek ugyanolyan értékes teljes élete van, mint nekem. Örülnek, éreznek, humorosak, élnek. Kötődnek, szeretnek, de tudnak haragudni is, pont úgy, mint mi, „normálisak" a szónak a természetes értelmében, és pont olyan hibáik is vannak, mint más embernek. Nem kellett, nem is lehetett volna közöttük segítést, vagy együttérzést színlelni, vagy szánalmat érezni, hiszen egy voltam közülük. Éppen olyan természetes, és természetemnél fogva tökéletlen, mint ők.

A második már egy sokkal kevésbé pozitív tapasztalat. Mégpedig az, hogy: miért nekem rajzol ez a kisgyerek? Hol van az édesanyja, a húga, az összes többi, aki a szeretetére jogosan igényt formálhatna, miért pazarolja rám, egyszer látott idegenre? A válasz az, hogy mert talán velük sincsen több kapcsolata, mint velem. Ez a tragédia. Meg az, hogy azt a jóképű siket srácot otthagyta a barátnője.

Mégiscsak ma is elszigeteltség, kis halál az ilyen dolog.

Ebben a kishalálban napfényre kerül minden belső érzésünk, motivációnk azokkal kapcsolatban, akik másként kénytelenek élni, mint mi. Talán merészen hangzik, de javasolnám mindazoknak, akik még nem tudják, mit is éreznek, vagy miért is ódzkodnak, hogy menjenek közelebb. Nyugodtan menjenek el egy közösségbe, próbálják ki, hogyan tudnak közöttük mozogni. Közhelyszerűen mondogatják, és én sem tudom máshogyan kifejezni, hogy a szeretet, amely ezekből az emberekből árad, az valami nagyon maradandó tapasztalat. A szeretet azért, mert éppen nem kezelted máshogyan, mint mást. Hogy egy kis napfényt vittél egy intézeti srác, egy fogyatékos, egy sérült ember életébe, és megtapasztaltad a viszontragyogását.