A mindennapi altatástól a gnosztikus spekulációkig

Az altatás a legtöbb négy évesnél kisebb gyermek számára nélkülözhetetlen része az életnek. Határozott keretei vannak. Nem érdemes megpróbálni rajta változtatni, úgysem fog menni...

Nálunk ilyen a lefektetésnek az a része, amikor már egymás mellett fekszünk Salamon fiammal, és szeretném leoltani a lámpát, ami a szemembe világít, de ő nem engedi.
- Ne csinálj sötétet! - mondja.
Ragaszkodik ahhoz, hogy égjen a lámpa, hogy nézzek rá, és ne csukjam be a szemem. Magyarázom neki, hogy szemembe világít a lámpa, így rossz nyitva tartani a szemem, és ha leoltanánk, merthogy egy másik a szoba túlsó végében be van kapcsolva - az nekem jobb lenne. De minden hiába, nem engedi, hogy az ágya végében lévő lámpát lekapcsoljam. Párszor próbálkoztam korábban, de mindig tiltakozásba ütköztem, úgyhogy megadtam magam. Minden este ott fekszünk a verőfényben egymás mellett, míg ő el nem alszik, és akkor végre lekapcsolhatom a lámpát.

Fiam pedig álmában talán már napfényes helyeken jár, aznap estére már nincs szüksége a mesterséges fényre. Bár fél a sötétben, és továbbra sem tudja elhordozni a sötétség tapasztalatát, mégis mivel alszik, nem tud róla, hogy sötétben van. Néha félálomban felébred benne a gyanú, hogy ráoltottuk a lámpát és sötét veszi körül, ilyenkor sírós hiszti jelzi, hogy ágy mellőli dezertálásom és lámpaoltásom elhamarkodott volt.

A bibliai időkben a mécsest nem oltották el éjszakára.
A tíz szűz példázatában /Mt 25,1-12/ a feszültséget éppen az adja, hogy a folyamatosan égő, fényesen világító mécsesekhez kevés az olaj, a tartalékból nem tud adni az öt „okos", az öt „balgának", mert akkor nem lenne elég nekik sem.

Az a lehetőség föl sem merül, hogy addig, amíg a vőlegényt várják, egyszerűen elolthatnák a mécseseket, és így juthatna mind a tíznek elég olaj.

De visszatérve az altatási procedúrára és a lámpa fényére, mi is az a mesterséges fény? Létezik-e egyáltalán? Én magam nem szeretem a neont, az energiatakarékos izzókkal hosszú ideje próbálok megbarátkozni, viszont szívesen gyújtok gyertyát az ebédlőasztalunk mellett... Ennek ellenére fel kell tennem a kérdést: mi a természetes, igazi fény? Egyáltalán van ilyen?

A Jelenések Könyvében az „Új Jeruzsálem" leírásánál ez olvasható: „Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világítja meg..."
Jel 21,23
Az Új Jeruzsálemre tekintettel már a nap és a hold is csak amolyan mesterséges fényforrások, mert az igazi fény az Isten dicsősége.
Amikor a Teremtéstörténet megfogalmazást nyert, fontos hangsúlyt kapott az, hogy a fény több, mint egyszerűen csak az égitestek fénye. Isten teremtésében az első a fény volt. „Legyen világosság!" /1 Móz 1,2

De hogy mitől több a fény az azt kibocsátó fényforrásnál? Hogyan jött létre a világ, és mi volt ebben a folyamatban, teremtésben a fény szerepe? Ezeknek a kérdéseknek megmagyarázására spekulációk egész sora született. Ilyen spekulációk terén a gnosztikusok állnak vitán felül az élen.

Kiket is nevezhetünk gnosztikusoknak? Azokat az - Újszövetség keletkezésével egy időben, vagy azután élt - embereket, csoportokat, akikhez eljutott ugyan a Biblia, de a zsidó vallási gyakorlat ismérvei nélkül. Eljutott Jézus megváltásának üzenete is, de nem egyházi közvetítéssel, nem az apostolok által elindított, fejtől fejig menő missziói munka nyomán, hanem egyéb csatornákon. Így anélkül, hogy előbb elsajátították volna a kontextus ismeretét, a bibliai megváltástant mitológiai képekkel, hellénista kozmológiai ismereteikkel kiegészítve értelmezték, és többségük osztotta azt a véleményt, hogy az Ószövetség Istene nem azonos Jézus Atyjával.  Jézus megváltása a testi, anyagi világ börtönéből váltja meg az ember lelkét.

Az egyik legjelentősebb gnosztikus irat, a „János Apokrüfonja" röviden összefoglalva így meséli el a teremtés történetét:

Volt egy legfőbb lény, aki időtlen ragyogó fény, de élő víz is egyben. Meglátta a tükörképét az őt körülvevő fény-vízben, és ez a képmás lett Barbéló. Belőle lett a Boldogságos Fényszikra, akit a Legfőbb lény Krisztussá kent fel. Majd a következő fokozatként megjelent a Négy Fény, a Forma, az Értelem, a Szeretet és végül a Bölcsesség, azaz Szofia. Ez a Negyedik Fény elkövetett egy hibát és gondolatait léttel ruházta fel. Így jött létre Jaldabaoth, az első arkhón. Szofia Jaldabaoth-nak trónust állított fel a fény felhőiben, remélve, hogy a többi szellemi lény nem szerez tudomást arról, ami történt. Ám ez az arkhón megalkotta a sötétség birodalmát, ahová a felsőbb régiókból csak fényrészecskék jutnak el, amelyeket a sötétség hatalmai fogságban tartanak. Így az ember feladata ezeknek a fényrészecskéknek, szikráknak a kiszabadítása.

Hogy a megváltás olyan, mint fény a sötétben, ezt a képet nem tagadhatta meg magától a keresztyénség, még azon az áron sem, hogy lehetőséget kínált vele gnosztikus jellegű értelmezésekre.

Ezért írja János Evangéliuma, mely már gnosztikus értelmezésekre is tekintettel volt, hogy: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylett, de a sötétség nem fogadta be."

Az egyház története során a legradikálisabb képet Jézus eljövetelére és az általa hozott megváltásra Karl Barth alkalmazta: Jézus úgy jött, mint a villám, előtte is teljes sötétség, utána is.

De vajon helyes-e ez a kép éppen a fentebb idézett János Evangéliumából idézett mondatnak a tükrében? Vajon hogyan értsük azt, hogy a sötétség a fényt nem fogadta be? Lehetséges ezt úgy is fordítani, érteni - ahogy például Órigenész, vagy Augustinus értette -, hogy a sötétség a fényt nem nyelte el. Azaz a fény ott ragyog és bevilágítja a sötétséget. A sötétség tett ugyan kísérletet a történelem egy adott pillanatában, hogy elnyelje ezt a világosságot - értsd Jézus kereszthalála -, de ez a kísérlet megbukott, a világosság továbbra is, töretlenül fénylik a sötétben.

Így Salamon fiamnak - ha energiagazdálkodási szempontból nem is, vallásfilozófiai nézőpontból - igaza van: ne csinálj sötétet!