Bár sok évvel ezelőtt történt, és a kívülálló számára bizonyára jelentéktelennek tűnő  esemény, de azért elmesélem...

Ültem a vonaton, alig 16-17 évesen, és sok-sok ember szorongott a fülkében. Mindenki kínosan próbálta kerülni a többiek tekintetét, miközben feszengett attól, hogy a nagy melegben egymáshoz préselődünk. Furcsa ellentmondás: szemmel láthatóan mindenki leginkább észrevétlen szeretett volna maradni ebben a tömegben. Engem is feszített vadidegen embereknek ez a fajta kínos közelsége, és hát jobb ötletem nem lévén kezembe vettem a Bibliámat.

Kinyitottam és ott olvastam az Ézsaiás könyvéből a következő verseket:

„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad."
Ézs 60:1-2

Fölötted ott ragyog az Úr....meglátszik rajtad...

Talán bután hangzik, de hirtelen ott, abban a helyzetben nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek? Mikor én észrevétlen akartam maradni...

És most vissza a mába...
Sok-sok év telt el azóta, de ez az egyébként egyáltalán nem rendkívüli eset mégis gyakran eszembe jut még ma is. Legtöbbször akkor, ha új környezetben találom magam, ha ismeretlen emberek közé megyek. Tudom, milyen sokszor szeretnék észrevétlen maradni. Mert az észrevétlenség... legalábbis így gondolom: nagyon kényelmes dolog. De tudom már azt is, hogy ez milyen sokszor „nem lehetséges". És olyankor elgondolkodom, vajon miért nem engedi nekem az én Uram, aki a világ világosságának mondta magát, hogy az övéi észrevétlenül éljék életüket ebben a világban. Sőt, azt mondta: higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!

A világosság fiai...
Megfoghatatlanul, kicsit talán misztikusan hangzik. Pedig nem az. A világosság fiának lenni ebben a világban annyit tesz: hagyom, hogy rajtam keresztül ragyogjon a fénye annak, aki maga a Világosság. És lassan-lassan megértem, hogy ettől nem kell félnem, pláne nem kell tőle szabadulnom. Mert ez nem csupán feladat, de ajándék is, melyért hálával tartozom.

És én igenis szeretném elfogadni ezt az ajándékot! Nem elfelejtve, hogy az a fény, ami rajtam látszik, nem az enyém, hanem - ahogyan Ézsaiás írta - fölöttem az Úr ragyog.

Reményik Sándor így ír erről egy helyen:

Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét 
- Én olyan sötétnek tudom magam. -

Azt mondják, köszöntésem: békesség.
- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jócselekedet.

- Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. -

Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:

Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!