Mispál Attila: A fény ösvényei (film)

„Mióta apa meghalt, csak reménytelen köröket futok" - mondja a gyönyörű manöken a múltat s a jelent váltogató, két szálon át futó filmben.

Az egyik szál az övé: a fény, a káprázat, a siker sokszor irigyelt világából egy baleset után megcsúnyult testtel és arccal kell összeraknia újra önmagát és az életét.

Szó szerint tűzben ég el minden, ami a tegnapot, a múltat jelentette. Apjától kapott karkötőjébe bilincselve egy őrült hajléktalan az, aki nem engedi, aki belekényszeríti a mindent elemésztő tűzbe. Pusztulni kell annak, ami hazug, ami fogva tart. A hamis csillogásból a mindent megvilágító fénybe kell lépni. Ami köztünk van, ami bennünk van, ami arcainkon tükröződik, de meghalni készül a hazugságban.

„Az igazi baj belül van" - mondja egy orvos a már majdnem megvakult, tehetséges, öregedő ötvösnek a film másik szálán.

Az ő élete is darabokban: elveszíti szeme világát, válása következtében a gyerekeit, látása romlásával munkája is elveszni látszik, mindezzel egy élet, az ő élete. Ami és aki volt.

Bár merész a mondat, de a Lélek munkája ez: a látók vakokká lesznek, hogy újra lássanak. Mert az igazi világosság mégiscsak felülről jön és egyszer csak lakozást kell, hogy vegyen bennünk.

Elérkezünk önmagunkhoz és a másikhoz. Ezen az úton feleslegessé válik az eddig nélkülözhetetlen bot. Lépteinket a bizalom, a ráhagyatkozás, felesleges útjaink fáradtsága és a megérkezés vágya hajtja.

Így, vagy úgy, mindenki megérkezik.

Egyszer.

Talán.