Vörös fény festi őszintére az arcokat.

Más ilyenkor a hang is. A fa ropogása talán a

lelkek bilincsének a kattanása.

A tűzbe meredten bámuló szemek mögül

kiszökik a lélek. Míg a test csak ül, csak passzívan

észleli önmagát, a lélek körtáncot jár a parázs körül.

Énekel, dobol, árnyával játszik. Mesét mesél, és a másén hahotázik.

Ég a tűzzel együtt. Lobog, ahogy a láng járja eszméletlen táncát,

átadva magát hőnek és fénynek.

Mit magához ölel szerelmével, szenvedéllyel, azt el is emészti vágya.

Neki is fáj. A lelkek pedig csak járják a táncot, és éltetik a láng áldozatát -

hogy életében van ott a halála is.

A sötét világ kívül reked.

Nem érti a szenvedélyt s a tragédiát.

Csak elfátyolosodott szemmel, tompán szemléli a felszínt.