Nagyon rossz érzés a magány. Erőtlenné tesz. Amikor egyedül vagyunk, nemigen tudatosul bennünk, hogy valójában nem földi viszonylatokban magányosodunk el igazán. Ősi szomjunkat, hogy valakinek az erejével éljünk, ember nem tudja eloltani.
Van, aki egy életen át futkos egyik ölből a másikba, mert ez az ősi szomjúság űzi, mégsem ismeri meg azt az érzést, hogy valaki igazán vele van. Ez a Don Juanok tragédiája.

A gyerekekben az a nagyszerű, hogy a földi viszonylatokat minden további nélkül képesek mennyei dimenzióba helyezni. Az apa képe megfelel Isten jelenlétének, a ház biztonsága az anya, s innen már csak egy lépés a templom. Ez a gyerekrajz, amely most előttem van, a házunkat ábrázolja, s mellette egy gyönyörű nagy nap mosolyog. Mintha az lenne a mosolyába belerajzolva, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Sok minden történhet: tetőcserepek lepotyoghatnak, sötét füst szállhat fölfelé, de a nap határt szab minden bajnak. Szokták mondani, hogy a nap az apa szimbóluma, de a gyerekrajzokon egyszersmind mindenféle külső biztonságé is. Mindenki fölött ott ragyog a nap, de mosolyát nem mindenki látja. Mindenki érzi, tudja, hogy van valami Isten, van valaki, aki megalkotott minket. Beszélnek erőkről, mennyei hatásokról, de nem mindenki érzi, hogy az Isten vele van, hogy annak a mennyei valóságnak személy szerint hozzá is van köze.
Az ő egükön arctalan nap süt.

Pedig Isten velünk van, erőt adó közelségben. Ahogyan karácsonykor eljött hozzánk kicsi gyermekként, és ezt a nevet kapta: Immánuel, Velünk az Isten, úgy jön el most is életünkbe, a szívünkbe. Ha ezt így tudjuk látni, akkor földi magányaink is egészen más színben tűnhetnek fel előttünk. Ha a nap mosolyog fölöttünk, nem okozhat senki ellenségeskedése riadalmat bennünk. „Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?"

Ámen