Vannak olyan kérdéseink önmagunkra vonatkozóan, melyeket újra meg újra felteszünk magunknak. Például hogy azonos vagyok-e azzal, amit önmagamból látok? Egyáltalán jól látom-e magamat? Mi alapján lehet – ha lehet – helyes önértékelést kialakítani? Isten és önmagunk megismerése egymástól elválaszthatatlan: mindkettő szükséges. Tudjuk, ehhez segítséget nyújthat a Biblia tükörként.

(Rédley Tamás fotója)

Søren  Aabye Kierkegaard Önvizsgálat – ajánlva a kortársaknak c. kötete tartalmaz néhány meditációt, így bukkantam rá Jakab levelének az 1,22-27 verseiről szóló fejtegetésre, melyben hasznos gondolatokat oszt meg velünk a feltett kérdéseink megválaszolásához a dán filozófus-teológus. Bibliaértelmezése nagyon személyes, mert az Írást saját életére vonatkoztatja művében. Úgy érzem, hogy erről a személyességről hiba lenne lemondanunk – főleg azoknak, akik másoknak is magyarázzák a Bibliát.

Jakab ezt írja: „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát." (1,22-23). Itt Kierkegaard több feltételt is szab annak, hogy miként nézzük magunkat Isten igéjének tükrében. Ezeket néhol szó szerint idézem.

Az első az, hogy ne a tükröt nézzük, annak keretét, hanem csak önmagunkat nézzük a tükörben. Ez azért is jó kép a Szentírásban, mert a tükörnek az a funkciója, hogy magunkat lássuk meg benne, és aztán igazítsunk valamit magunkon. A Biblia így használható, mert nem azért ihletett, hogy pusztán a keretet tanulmányozzuk, hanem hogy magunkat vizsgáljuk meg benne. Ez vezet a személyességhez. Ezt lelkészként állítom, mint aki magával a tükörrel is próbálok foglalkozni (hogyan keletkezett, hogyan magyarázható stb.). A tudományos kutatások, kísérletezések, melyek a Bibliát veszik górcső alá, nem a tükörbe nézést jelentik, hogy önmagunkat pillantsuk meg benne.

A Jakab leveléből elsősorban az érdekli Kierkegaard-t, hogy a hívő embernek a Bibliát Isten üzeneteként kell olvasnia. Ez a határozottság nem véletlen, hiszen korában, a 19. sz. közepén a racionalista írásmagyarázat a tudományos objektivitás nevében ellátja az Írást nyelvészeti, történeti és irodalomtörténeti fejtegetésekkel. Kierkegaard menekülést lát mindebben. Elgondolkodtató! Hogyha mi is ezt csináljuk, nem önmagunk elől menekülünk? Félünk magunkra ismerni egy-egy történetben, hasonlatban?

Mindezt megtetőzve azt állítja Kierkegaard, hogy úgy kell olvasnunk a Bibliát, mint ahogy a szerelmes olvassa a szerelmétől kapott levelet. A szerelmes kizárólag egyedül és zavartalanul akarja olvasni a levelet. (De jó lenne, ha így sikerülne olvasnom a Bibliámat!) Ha netán valaki úgy érvel ez ellen – írja a szerző –, hogy a Szentírást idegen nyelven írták, arra is gondolt. Egy olyan szerelmes levelet hoz fel példának, amit szintén más nyelven írtak, és a szerelmes habozás nélkül áll neki a szótározásnak. Ha valaki pedig arra panaszkodna, hogy olyan sok homályos hely van a Bibliában, erre a filozófus-teológus azt feleli, hogy „mielőtt valaki ezt az ellenvetést megteheti, annak előbb életével tanúsítania kell a világos és megérthető helyeket". Ez pedig bibliaolvasásunkra nézve azt jelenti, hogy „ha az Isten igéjét olvasod, úgy nem a homályos, hanem a világos helyek a kötelezők reád nézve és a világos helyeket azonnal teljesítened kell".

A második követelménynek azt állítja Kierkegaard, hogy ha olvassuk Isten igéjét, ne feledkezzünk meg így szólni önmagunkhoz: „nekem szól, rólam beszél"! „Te vagy az az ember!" (2Sám 12,7) Te vagy az, akinek szól az Írás üzenete, aki önmagadra ismerhetsz a Lélek segítségével. Bármikor, bárhol veszed kezedbe a Bibliát vagy a bibliaalkalmazással ellátott okostelefonodat, tükörré változhat a készülék.

Végül pedig azt ajánlja a filozófus-teológus, nem szabad elfelejtenünk, hogyan néztünk ki a tükörbenézés előtt. Teljesen értelmetlen lenne elfelejteni azt a képet, hogy milyenek voltunk, az olyan lenne – írja Kierkegaard –, mintha a vízbe írnánk, vagy a levegőbe rajzolnánk. Ha belegondolunk, ez felszabadíthat a keresztyén gőg terhe alól, ami annyira, de annyira utálatos a nem keresztyének szemében. Így járja körül azt, hogy hogyan keressük meg saját magunkat a bibliai szövegekben. Mert keressük, hiszen Szophoklész óta mondjuk: „Az vagyok, aki vagyok. Úgysem lehetek más, mit féljek hát fölfedezni, ki vagyok?"

Helyes-e egyáltalán ez a gondolatébresztőm elején feltett kérdés: mi alapján lehet helyes önértékelést kialakítani? Talán nem nekünk kell kialakítani. Megmutatja nekünk valami: Jézus tükre. „Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása" (Zsid 1,3). Ez a vers rámutat számomra arra, hogy magamról sincs értelme Jézus nélkül beszélni. Jézus a tükör, amiben egészen másként láthatom magamat – Isten szemszögéből. Az Ő reflektorfényének – vagy olykor kis mécsesének – a megvilágításában. Jézus tükre nem torzít, ez az egyetlen tökéletes tükör. Ha belenézünk, akkor nem úgy látjuk magunkat, ahogy megszoktuk vagy ahogy elképzeljük. Olyannak láthatjuk magunkat, amilyenek teljes egészében vagyunk: tükörbenézés előtt és után és önmagunkon túlmutatónak.

(Az idézett mű az Isten változatlansága c. művével egybekötve is megjelent, Bp.: Új Mandátum, 1993)