Amikor Babos Sándor és felesége, Lőrincz Mária erdélyi református lelkészek mandzsúriai missziói munkája után kutattam a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményében, a több száz fénykép, levél és tárgyi emlék között feltűnt néhány érdekes „plakát". Az ajtósszekrény méretű, térképszerűen perforált, összegöngyölhető képeket állapotukból ítélve gyakran használhatta a Babos házaspár. A képek a kínai tusrajzok stílusát idézték: bambuszerdők és magnólia fák, tó fölött elsuhanó gémek. Az úton kordét húz egy csúcsos kalapos férfi, kimonós asszonyok hajolnak meg egymás előtt mélyen egy félköríves kapuban, a földeken fél lábszárig vízben gázolva vágják a rizst a parasztok. Először nem is értettem pontosan, mi lehetett a poszter rendeltetése, de amikor jobban megnéztem a képeket, döbbentem rá, hogy bibliai történeteket ábrázolt a kínai illusztrátor. A képregény- vagy inkább folyamatábraszerű rajzokról lépésről lépésre leolvasható például a tékozló fiú vagy az irgalmas samaritánus története, pontosan úgy, ahogy az evangéliumokban meg van írva. Csak éppen a szereplők nem fehérek, nem is zsidók, hanem kínaiak.

S jól is van ez így, hiszen a missziói munka egyfajta bibliafordítás. Babosék idejében a szó konkrét értelmében is az volt, hiszen nagyon sok misszionárius saját maga kellett hogy lefordítsa az adott nép nyelvére a Bibliát vagy egy-egy részletét. De igaz volt, és ma is igaz a szó szimbolikus értelmében is, hiszen az evangélium üzenetét úgy kell átadni, hogy az adott nép adott kultúrájában ne csak értelmezhető, hanem megélhető is legyen. Molnár Mária református misszionáriusunk Pápua Új-Guineában szolgált olyan bennszülött törzseknél, ahol még eleven volt a kannibalizmus, természetes a többnejűség és a magántulajdonnak sem voltak még meg a merev határai. Ilyen viszonyok között bizony nem volt egyszerű mondjuk a tízparancsolat törvényeit megtanítani, vagy Jézus áldozathozataláról beszélni, amikor az áldozat megölése konkrétan az elfogyasztást jelentette, a „szeretet", „bűn" vagy éppen „bűnbocsánat" kifejezésére pedig nem is volt szó az adott törzs nyelvében.

Ahhoz tehát, hogy a Biblia üzenete célba érjen, zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé kell lennünk. Teljesen rendben van tehát a rizskapáló tékozló fiú vagy a kínai taligát húzó samaritánus. A baj ott kezdődik, amikor magát az Istent szeretnénk a saját arcunkra formálni. Ahány ember, annyi istenkép, de valójában a fogyasztói kultúrában az istenképeinket is úgy váltogatjuk, mint a ruhát, és Istennek azt a – sokszor évszázados – maszkját rángatjuk elő, amelyikre az adott pillanatban szükségünk van. A szeretet és békesség istenét szeretjük csillagporosan a jászolban gügyögő kisdedként látni. A szerencse istene megmutatja nekünk a helyes döntéseket, s ha kell, akár egy random felcsapott bibliaverssel is képes üzenni. Ha az emberek értelmetlen szenvedésével szembesülünk, akkor azonnal szóba jön a kegyetlen és vérengző isten, aki nem végzi a dolgát. Ki tudja, hol van, nem ott, ahol szükség lenne rá, és még az is lehet, hogy meghalt. Szeretjük, ha a mi istenünk igazolja az életünket, a döntéseinket, a tetteinket. Ha időnként megveregeti a vállunkat, vagy éppen megbocsát, hiszen az a dolga. S ha esetleg valaki rákérdez, miért is nem járunk templomba, akkor a válasz is megvan gyorsan: nem kell nekünk templom, hiszünk mi a magunk módján. Kamarás István vallásszociológus „kvázi vallásosságnak" nevezi ezt a fajta hitet, amikor Isten képét a saját igényeink és vágyaink szerint alakítjuk és torzítjuk el.

Szeretjük tehát arcvonásainkra faragni Isten arcát. Pedig valójában fordítva történt meg a dolog. A 20. században Karl Barth beszélt arról először, hogy Isten valami egészen más, mint aminek elképzeljük. Valójában elképzelni sem tudjuk, annyira különbözik tőlünk. „A ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr." (Ézsaiás 55,8) Barth szerint Isten nem írható le az emberi szavakkal. Isten nem más, mint Isten, az ember felől meg nem közelíthető és meg nem érthető. „Isten a végső határa és mindent megelőző kezdete annak, amik vagyunk, amink van. És amit teszünk... végképp nem azonos azzal, amit Istennek nevezünk, Istenként élünk meg, annak sejtünk és akként tiszteljük" – írja a Róma-levél magyarázatában, de paradox módon – „a végtelen távolság ember és Isten között jelenti egységüket." Ez az egység, Isten kegyelmében, Jézus Krisztusban jelent meg közöttünk. Akármilyen rosszul esik is, „nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna" (Ézsaiás 53,2), mert a megismerhetetlen, a kimondhatatlan Isten a mi arcunkat vette fel Jézus Krisztusban, és engedi, hogy meglássuk magunkat az arcában. De nem engedi, hogy saját kényünk és kedvünk szerint alakítsuk ezt a képet. Hanem tükröt tart, amibe nem mindig könnyű belenézni.