Szürreális, nyomasztó és zárt világ.
Különösen egy normális tanárnak, hobbi-biológusnak.
Élve eltemetve a föld alá.
És egész nap folyik – mint a víz – a homok.
Elviselhetetlen a homokszemcsék üveges szerkezetének állandó irritálását érezni a bőrön.
A homok pedig egyre csak folyik és folyik.

Ebben a különös világban játszódik Abe Kóbó japán író regénye, amely francia legjobb külföldi regény díjat is nyert. 

A homok persze nem folyadék. Éppen ezért nem is várható, hogy valamit is megtartson a felszínén. Ha például csupán egy parafadugót teszünk a tetejére, amelynek kisebb a fajsúlya, mint a homoké, bizonyos idő múlva elsüllyed benne.

A regény cselekménye egyszerű: egy középiskolai tanár, aki mellesleg rovargyűjtő is, tengerparti útja során szeretne begyűjteni egy különleges bogár(futó)fajt. Olyan falu közelében tör rá az este, ahol a házak a homok szintje alatt, mély gödrökben helyezkednek el. A helyiek szállást kínálnak neki egy fiatal özvegy házánál. A tanár élete ezzel gyökeresen megváltozik, foglya lesz a falunak, a gödörnek, később az asszonynak és magának a helyzetnek. Kitörési kísérletei sorra kudarcot vallanak, majd érdekes váltás/változás történik, ami az egész cselekménynek nem várt fordulatot ad.

A homokkráter mélyén található házban csak úgy lehet élni, ha folyamatosan lapátolják a homokot, amelyet kosarakkal távolítanak el. A felső szintről folyamatosan pereg lefelé a homok, állandó munkára kényszerítve a sajátosan összezárt, kényszerűségből egymásra utalt párt. A folyamatosan csordogáló homok, a kényszerhelyzet, a kiszolgáltatottság állandó alapfeszültséget teremtenek, ami inkább nyomasztó, és az irodalomban ismert hasonló abszurd történetekre emlékezetet: Kafka írásaira, Beckett és Ionescu drámáira, azok sajátos, gyakran szürreális hangulatára. (A regényből remek film is készült 1964-ben.)

Homok…

Ha a homok prizmáján át nézi az ember a világot, minden formával bíró tárgy – irreális. Csupán a minden formát tagadó homok mozgása reális. Viszont odakünt, az egy deszkaszélességű, vékony falon túl az asszony folytatja a lapátolást. De ugyan mire képes egy nő a törékeny, gyenge karjaival? Ezen a helyen házat építeni ugyanaz, mintha valaki megpróbálná kimeregetni a tengert. Aki hajót bocsát a vízre, tudnia kell, tulajdonképpen mi is az a víz.

A homok szimbólum is. Ismerni kell. Eszünkbe juthat elsősorban a sivatag, ahol a végtelennek tűnő homokdűnék és a folyamatosan jelen lévő, a vizet elnyelő és magába záró homok az élet hiányát jelképező térben a halált hordozza. De bevillanhat képzeletünkbe a homok és a víz találkozásánál a tengerpart idealizált világa is, a kék lagúna, az édenkert, a filmek idilli tájai is, ahol a homokban való napozás az élet magasabb minőségét jelképezi. És jelezheti számunkra az idő múlását is, hiszen az üvegburába zárt apró homokszemcsék pergése mutatja a másodpercek igen gyors változását, ami a percek, órák és napok világába vezet, és a múlást, az elmúlást, a telítődést, a megtelést jelzi a homokórán.

Ez a gondolata hirtelen feloldotta benne a nyomasztó érzést, amelyet künt az asszony lapátja alatt surrogó homok keltett benne. Ha a hajó alkalmas a vízre, meg kell felelnie a homokra is. Mihelyt megszabadul az ember a mozdulatlan ház gúzsba kötő ideájától, már nem is kell feltétlenül küzdenie a homok ellen. Homoktengeren úszó, szabad hajó… Úszó ház… Forma nélküli falvak és városok….

A folyamatosan és megállíthatatlanul pergő homok így sok mindent jelképezhet. A biztos egzisztenciát, az élet jól berendezett kereteit megváltoztatja az egészen abszurd helyzet, és a biztonság helyét átveszi a kétségbeesés, a kilátástalanság, a szabadság hiányát jelző élethelyzet: a kényszerű fogság. A férfi foglya lesz a falunak, az elvárásoknak, a nőnek, mindezekben a folyamatosan áradó homok a feladatok mindennapos tevékenységére, a meg nem állásra, a kihagyhatatlan dolgokra utal, azaz a férfi a feladat foglya is egyben.

Nagy felismerés a regényben, hogy életnek, küzdelemnek az a lényege, értelme, amit éppen csinálunk, a madáchi „küzdés maga” lesz az ember életének célja.

A regény mindeknek más-mást jelenthet. Társadalomkritikai (megjelenése: 1962) szempontból értelmezhető úgy is, mint amikor valaki szabadulni szeretne a modern társadalomtól, a menekülésre kényszerítő magányérzettől, és az a zárt, egyébként börtön jellegű, beszűkült világ éppen a társadalmi közöny feloldását jelenti, ami mindannyiunkat fenyeget, mely lehúz, benyel mindenkit, mint amilyen a homok természete is, és rajtunk múlik, hogy felvesszük-e a harcot, vagy elsüllyedünk benne. 

Hanem valahogy igen nehéz itt a futás. A lába elnehezült. És egészen szokatlan a súlya. Már nem egyszerűen csak érezte – a lába alatt valóban süllyedni kezdett a homok. Épp mintha hó lenne, fordult meg az agyában a gondolat, de a két lábát már félszárig benyelte a homok. Megrettenve próbálta kihúzni az egyik lábát, a másik erre térdig süllyedt… Mi ez? Hallott róla: van olyan homok, amely elnyeli az embert… Most már minden erejét összeszedte, hogy kiláboljon a homokból, de minél jobban igyekezett kifelé, annál mélyebbre jutott. 

A főhős életében folyamatosan jelen van a kitörési vágy, a szabadság visszaszerzésének alapgondolata, a tervek szövögetése. A melankóliát, apátiát egy sajátos túlélési ösztön változtatja meg: az élethez, a továbblépéshez, az önálló élet berendezéshez egy életelem hiányzik, amit nem kívülről kell várnia: ez a víz, a Remény megtalálása, melynek keresése, a rátalálás különös fordulatot hoz a regényben és érdekessé teszi a végét, a megoldást, a feloldást. „A homokban a vízzel együtt felfedezte az új embert.”A homok már nem az örök ellenség szimbóluma, hanem annál sokkal többet jelent.

Bár ugyanott maradt továbbra is lent, a gödörfenéken, úgy érezte – már kijutott a felszínre. Körülnézett, és az egész homokkatlan a szeme elé tárult. Mozaikképről nagyon nehéz véleményt alkotni, ha nem nézheti az ember megfelelő távolságról. Eddig ő is valószínűleg nem a homokot látta, csupán az egyes homokszemeket.

A homokot, amelyből a tengerparton megszámlálhatatlanul sok van.

A homokot, amely egy órába helyezve kegyetlenül pergeti a másodperceket és a perceket.

A homokot, amelynek súlya van, és amit mégis könnyedén szét lehet szórni.