Ha filmnézésről beszélünk, a legtöbb ember fejében a passzív kikapcsolódás egy fajtája jelenik meg: pattogatott kukorica, kóla, kényelem és már indulhat is a szórakozás. De ha ez igaz, kedves olvasó, akkor te miért interaktívan filmezel? 

Elsőre kicsit talán furcsán hangzik: interaktív filmezés. Jöhet is rá a válasz, hogy „én ugyan nem…”, pedig mindjárt kiderül, hogy mégis. Volt már rá példa, hogy otthoni filmezés (nem tévézés, bármi más) során megcsörrent a telefon, és megállítottuk a filmet, hogy zavartalanul tudjunk beszélni a hívó féllel? Na, ugye! Mégis mi ez (mármint a megállítás, nem a telefonálás), ha nem interakció? A szó jelentése ugyanis kölcsönhatás, és itt épp erről van szó: én hatok a filmre (megállítom, visszatekerem, félbehagyom stb.), ezáltal a film is hat az ő befogadójára, vagyis rám (jobban megértem vagy kevésbé tudom beleélni magam stb.), és máris nagy valószínűséggel megváltozott az az alkotói szándék, amelyet a film készítői reméltek – hiszen lássuk be, még a nagyszerű Hitchcock-filmek bármelyik vérfagyasztóan izgalmas jelenetéből is ki lehet ölni a feszültséget például azzal, ha félpercenként megállítjuk és kisebb szüneteket tartunk közben. 

Az interaktivitás tehát napjainkban szinte szerves része a filmnézési szokásainknak, de hogyan alakulhatott ez ki? Pusztán a technika adta lehetőségről van szó, vagy már a mozi hajnalán is létezett valamiféle interaktivitás? 

Talán fura lehet belegondolni, de már az 1800-as évek végén, a mozgóképet feltaláló Lumière-fivérek idején is volt némi – noha inkább csak vélt, mint valós – interakció a látottakat szájtátva bámuló nézők részéről: a végén felállva tapsoltak. Ez persze egyértelműen magyarázható a színházi hagyománnyal, ahol ez már akkor is bevett szokás volt, az újsütetű mozinézők pedig javarészt a színházba járó közönségből alakultak ki – ha jobban belegondolunk, mégis teljesen értelmetlen dolog megtapsolni egy technikai eszközt, melynek készítője nincs jelen a vetítésen. (Az más kérdés, hogy a helyszínen a filmekhez élő zenei kíséretet biztosító zenésznek – aki eleinte legtöbbször zongorista volt – nagyon is járhatott a taps újszerű teljesítményéért.) 

Idővel ez a fajta tetszésnyilvánítás elkopott – noha bizonyos esetekben, jellemzően például családiasabb jellegű filmfesztiválokon a mai napig előfordul –, és átvette a helyét a csendes, interakció nélküli filmnézés. Tanult filmesztéták persze minden bizonnyal felhördülnek egy ilyen mondaton, hiszen több filmteoretikus munka is bebizonyította már, hogy a filmezés – optimális esetben – komoly agymunkát jelent: a néző fejében állandó előfeltevések fogalmazódnak meg a történet alakulását illetően, a látottakat értelmezzük, rendszerezzük stb., így kerülünk interakcióba a filmmel. Természetesen ez mind igaz, és még témába is vághat, mégsem mondhatjuk, hogy akár ez, akár a Lumière-filmeket felállva tapsoló közönség ugyanolyan interaktívak lennének, vagyis ugyanolyan kölcsönhatásba lépnének a filmekkel, mint amilyenről a bevezetőben szó volt. 

A ’80-as években jött aztán a nagy VHS-bumm, vagyis egyre több háztartásban vált elérhetővé a videomagnó–videokazetta páros. Ekkor kezdődött a cikk elején már említett megállítás és tekergetés korszaka, noha aki használt már életében VHS-t, az nagyon jól tudja, hogy olykor akár hosszú perceket is igénybe vett egy-egy jelenet megtalálása. A technikai fejlődés egyre nagyobb iramának köszönhetően idővel minden kazettás eszközt kiszorítottak a DVD-k, később pedig az ezek utódjaként érkező, ám széles körben elterjedni még mindig nem tudó Blu-ray lemezek. Manapság pedig már az A/5-ös méretű tokokban tartott korongokkal sem kell feltétlenül bíbelődnünk, hiszen kedvenc filmjeinket egy körömnyi pendrive-ra vagy memóriakártyára is felmásolhatjuk, sőt akár – mindenféle adathordozó nélkül – egyenesen az internetről is megnézhetjük. 

És hogy milyen hatása lett napjainkra a megállítható és tekergethető filmnézés elterjedésének? Nos, ennek a vélt vagy valós igénye terjedt tovább a televíziózásra is. Mivel Magyarország is teljes mértékben átállt a digitális műsorszórásra, így – díjcsomagtól és szolgáltatótól függően – már a tévéadásba is kedvünk szerint iktathatunk be szüneteket, vagy akár egy gombnyomással rögzíthetjük azt, hogy később is rendelkezésünkre álljon kedvenc műsorunk. Érdekes, ám a tapasztalatok szerint korántsem túl nagy érdeklődésre számot tartó újítás ez, aminek szinte egyáltalán nem sikerült kiiktatnia a tévézésben eleve benne rejlő interakciót, a csatornák közti kapcsolgatást. 

Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ennyiben ki is merül mindenféle interakció a filmeket illetően, nézzünk néhány további példát! A 2006-ban megjelent Jumurdzsák gyűrűje című alkotás egy Eger városát népszerűsíteni hivatott, mai korban játszódó, de Gárdonyi Egri csillagok című klasszikusához mégis kötődő… valami volt. Azért van nehéz dolgunk a mű meghatározásával, mert lényegében egy kattintgatós kalandjátékról van szó, amihez azonban élőszereplőkkel vettek fel jeleneteket, és épp ezért interaktív filmként definiálták készítői. Anélkül, hogy igazságot tennénk a kérdésben, mindenki döntse el maga, hogy minek tartja Pierrot alkotását! 

Ezen kívül érdekes lehet még megemlíteni, hogy volt néhány kísérlet is, amivel bizonyos filmek DVD kiadásait igyekeztek módfelett interaktívvá varázsolni. Ilyen volt például a Végső állomás 3, ami egy – nevetségessége és blődsége miatt méltán – elfeledett tinihorror-széria egyik leggyengébb darabja. Nem csoda, hogy próbálták valamivel megnövelni az eladásokat, ezért a DVD extrái között egy olyan lehetőséget találunk a film megnézésére, melynek során időnként nekünk kell döntenünk a szereplők sorsáról. A gyakorlatban ezt úgy kell elképzelni, hogy a film megáll, nekünk pedig néhány másodpercünk van, hogy válasszunk fej vagy írás – és ennek számokkal vagy más szövegekkel helyettesített variációi – közül. A dolog érdekessége, hogy sosem tudjuk, valójában mit választunk, vagyis hogy döntésünk hogyan befolyásolja majd hőseink történetét. 

Noha a fenti kísérletekről egyelőre megállapíthatjuk, hogy hamvába holtnak bizonyultak, ne írjuk le őket ilyen könnyen! Egyrészt azért ne, mert annak idején a háromdimenziós filmtechnika is csúnyán megbukott, manapság pedig virágkorát éli; másrészt pedig azért ne, mert a szélessávú internet elterjedésével olyan felület jelent meg, amely igazán ötletesen tud teret adni az ilyesfajta interaktív videóknak: a YouTube. Néhány felhasználó rájött ugyanis, hogy ha videójának egy-egy pontjára megfelelő szöveggel helyez el „gombokat” (hivatkozásokat), akkor könnyedén egy másik videóra kalauzolhatja nézőit, ahonnan egy újabbra és így tovább. De beszéljenek inkább helyettem a példák: aki Menő Manót (La Linea) akarja irányítani, kattintson ide, aki gitározni szeretne, de nincs gitárja, az itt gyakorolhat, aki pedig tud angolul és izgalmas kalandba vezérelne három hétköznapi hivatalnokot, az itt teheti meg. A lista természetesen bővíthető némi keresgéléssel, ez csupán néhány érdekesebb példa a sok közül. 

Zárásként felmerülhet a kérdés, hogy jó-e ez nekünk. Nem szabad kárhoztatnunk a fejlődést, de hogy napjainkra megváltoztak a fogyasztói szokások, az biztos. Manapság már – főként a fiatalok számára – ingerszegény lehet mozdulatlanul végigülni egy filmet, főleg ha nincsenek benne látványos akciójelenetek, robbanások, ágyban fetrengő szerelmesek; de sokszor még ezek is kevesek ahhoz, hogy odaszegezzék az ifjabb generációt a képernyő elé. Hol van már a közönség döbbent csendje a fentebb említett, mindössze néhány perces Lumière-filmek alatt? És ki nézi meg manapság Tarr Béla minden idők 50 legjobb filmje közé választott, hét és fél órás Sátántangóját? Talán majd interaktív változatban…