Tegyük föl, hogy az író a lámpafény körében ül az íróasztalnál. Keze mellett frissen főzött kávé gőzölög a bögrében, odakint a nappali forgalom mostanra halk zümmögéssé szelídült, és időnként felsóhajtanak a bútorok a nappaliban. Az író tehát ül, a monitor fehér fénybe vonja az arcát, miközben a villogó kurzorra mered. Ujjai tétován köröznek a billentyűk felett: úgy várják az első mondatot, mint a keselyűk a pillanatot, amikor a magányos vándor végre elterül a homokban. De a mondat nem jön. Az író csak azért is lecsap, sebesen leír három szót, kitörli, újrakezdi, kitörli, újrakezdi, újrakezdi. Ujjai között mintha érezné a szöveg alakját, próbálja megragadni, de hiába, míg végül nem érez már semmit: maga sem tudja, miért is ül itt a lámpafény körében, az íróasztalnál, a villogó kurzorra meredve. A szövegszerkesztő lapja töretlen fehér; fáj ránézni. Ha ezerkilencszáznegyvenet mutatna a naptár – gondolja az író –, akkor most megragadná és kitépné a félig megírt lapot az írógépből, igen, dühösen kitépné, és galacsinná gyűrve a sarokban gyűlő halom tetejére hajítaná, aztán hátradőlne és rágyújtana egy Marlboróra. De most kettőezertizenöt március kilenc van, hajnali három óra; a papír virtuális, dohányozni csak az erkélyen, és – fáj az igazság, de – kihaltak a Hemingwayek. Az író tehát hátradől, karjait a tarkója alá fonja, nem gyújt rá semmire, nézi a plafont. A plafon fehér és töretlen és széles és unalmas, pont, mint a lap, pont, mint a sivatag. Igen: a fehér lap végtelen sivatag. A Föld kering a néma űrben, lent a sivatagot nap perzseli, hold fagyasztja; csendben telnek az évezredek, egyik a másik után,  de odalent a kő és a homok örökké gyűlöli az életet. 

Ez a sivatag azonban nyüzsög az élettől, és kivétel nélkül mind az író vérét akarja. 

Ott van mindjárt az Első Mondat gorgonja. Ugyan a sivatagba lépő író szó nélkül elmehet mellette, de nem számít, milyen messzire jut – végül mindig vissza kell térnie. Győzelemben csak akkor reménykedhet, ha vágyait és félelmeit elengedve türelmesen néz a bénító szemekbe, amíg a szörny pislog egyet. 

Aztán ott van az oroszlán, kinek neve Halogatás: a sivatag közepén emelkedő hegyről uralkodik a pusztaság fölött. Legyőzni nem lehet; a legtöbb, amiben az író reménykedhet, hogy időlegesen meghátrál, de az oroszlán mindig a nyomában lesz, dűnéről-dűnére lopózva, csak az alkalmas pillanatot lesve, hogy rávesse magát. 

Vannak aztán más kísérők is. A kishitűség és a gőg, ezek az apró, rosszindulatú teremtmények délibábokkal csalogatják az írót, aki pálmafák és víz helyett csak egy kiszáradt medret talál. A Mindennapi Kötelességek szörnye, aki előszeretettel választja egy munkahelyi vezető, súlyosabb esetekben felszólító levél formáját, az első adandó alkalommal az író hátára ugrik, és a nyakában megkapaszkodva határidőket és teendőket ordibál a fülébe. Folyton az író mögött ólálkodik, szembenézni vele ezért lehetetlen. A bölcs kijátssza ellene az oroszlánt; a még bölcsebb elfut. 

És ha az író mindezeket a veszélyeket kijátszva-legyőzve átküzdi magát a sivatagon, és a távolban zöldellő mezőket, csörgedező patakokat és hósapkás hegyeket megpillantva, ujjongó szívvel nekilódul, és fut és fut és fut és a hegyek és a patakok és a mezők egyre közelebb és közelebb és köz... 

...nos, mondjuk úgy, hogy a sivatag határán húzódó üvegfal, amit Alkotói Válság néven is ismernek, kedveli a meglepetéseket. 

Az író pedig, akinek teste teljesen a székben, míg elméje félig álomban, azt gondolja: úgy igaz, hogy az egész világ valami nagyobbnak a metaforája, ahogy a fehér sivatag metafora az írás lehetetlenségére, bizony; és dögöljek meg, ha az élet nem képes mindig keresztbe tenni egy jó kis metaforának: például a sivatag nem is fehér, mint ahogy a plafon sem, hanem kórházsárga, és különben is árnyékok imbolyognak rajta; engem nem mesebeli szörnyek, hanem a szerkesztő nagyon is kézzelfogható haragja fenyeget, ha megint lecsúszom a határidőt, és egyébként is mi haszna, ha egyszer kijutok a sivatagból, kezdődik az egész elölről, mert az írás kegyetlen mester, az olvasó meg egy értetlen marha, keserű a terhe és súlyos az igája, nem lehet levetni, csak újra és újra és újrakezdeni, megint nekivágni a sivatagnak, a végtelen-körkörös pusztaságnak... 

Az író szemei felpattannak. Tekintete regisztrálja a fénycsíkokat a plafonon, füle a forgalom zaját az utcáról, a teste a szétáradó energiát, de az ujjai, az ujjai azok úgy buknak a billentyűkre, mint a keselyűk a testre a homokban, sebesen gépelnek, a fehér lapra szögezik a szökni készülő szavakat: 

„Tegyük föl, hogy az író a lámpafény körében ül az íróasztalnál. Keze mellett frissen főzött kávé...” 

Aki ír, tudja: az írás gyakran út a sivatagban. Térkép nincs, szörnyek vannak:  lehet harcolni, de akár viccelni is velük, megszelídíteni és talán még szeretni is őket egy kicsit, akár a bűneinket, de magunkat megadni soha. Vannak aztán más utazók is: a többi író. Magányosak, kiváltképp a saját fajtájuk társaságát kerülik; olykor veszélyesebbek, mint bármelyik szörny; máskor meglepően barátságosak, egészen kivételes esetekben pedig megosztják egymással a történeteiket és útbaigazítást adnak. Ez utóbbit tesszük mi nyolcan is minden hónap második péntekén a Ráday utca 28. szám alatt, a Közös(s)Ég Magazin írószemináriumán, ahol a résztvevők: a Magazin hat írója, Gueth Péter és jómagam vezetésével; az illusztris vendégek: egy tucat halott püspök és Kálvin János absztrakt portréja, a program pedig szövegelemzés és kreatív írásgyakorlatok. Amatőrök vagyunk, de iszunk kávét. Együtt keressük az utat a sivatagban és soha, de soha nem futunk felesleges köröket.