Van egy szem cseresznyém. Nagy, mosolygós, piros, van szára, levele. Lakója is van: egy kukac. Nem a gyümölcsben lakik. A levélben találta meg helyét. Nézem ezt a cseresznyét: be is kaphatnám. Be is kapnám, ha valódi gyümölcs volna. Az én cseresznyém azonban fémdoboz, piros papírral bevonva. Ízét ízlelni így nem tudom, édessége mégis érezhető.

Van egy szem cseresznyém. Egy végtelen kedves, magát és az Istent kereső kliensemtől kaptam. Olyan valakitől, akinek létezési, kifejezési formája az ajándékozás, az adás. Nem a feleslegből ad. A nincsből: jelenleg ugyanis hajléktalan.

Van egy szem cseresznyém. Története egyszerű: én kértem. Én kértem a helyett a sok minden más helyett, amit ezt megelőzően kaptam. Zavarba ejtő volt a kedvesség, a figyelem, a gondoskodás. A doboz csokis tej, fonott kalács, joghurt, csokoládé, amit az asztalomra tett heteken át. Azt mondtam: itt a vége. Ha nem hagyja abba ezt, egy hónapig nem jöhet beszélgetni hozzám. Megértem én a késztetést, csak ő is értse meg, lehetetlen, lehetetlen helyzet, amikor a segítő kap segítséget. A segítő, akinek szintén az adással van dolga. Nem tárgyi értelemben. Inkább a figyelemben, a jelenlétben megvalósulva. Ha mindenáron hozni, adni szeretne valamit, az maximum egy szem cseresznye legyen.

Van egy „kliensem”. Van valaki, aki úgy jár hozzám, hogy nem tehetné: a lelki vezetői lázadásnak minősítenék ezt. Veszélyesnek. Ők a szívek vizsgálói. Az Isten eszközei. Ők azok, akik látják és tudják, mi a jó és mi a rossz. Biztos kézzel mutatnak rá tehát mindenféle „vadhajtásra”, amit érzékelnek ebben az emberben, siettetve, kényszerítve az engedelmességet, a szerintük „tőről fakadó hajtásokat”.

Az „Amerikai Historia X” Derekje gyűlölte a feketéket. Egészen odáig, míg saját tapasztalata át nem írja ezt az apjától kapott „örökséget”. Börtönbe kerül egy fekete meggyilkolása miatt. Az itt eltöltött évek alatt kicsit összekeveredik: vannak dolgok, megtapasztalások, amelyek nem illenek az örökölt, az igaznak elfogadott képbe: egy fekete lesz az „őrangyala”, a barátja, míg a testvérnek hitt fehér ember a bántalmazója. Szabadlábra kerülve megtapasztalásai mentén kísérel meg gondolkodni és élni – ez ellenállást, meg nem értést vált ki a hozzátartozóiból, barátaiból (Danny, az öccs, Stasy, a volt barátnő, Vincent, a „mester”). A hajdani gyűlölet, erőszak erőszakot szül: az a Danny esik ennek áldozatául, aki elsőként kész megérteni a bátyjában végbe menő változást. Az a Danny, aki a náci propagandától teli dolgozata után, fekete tanára felszólítására megírja saját bátyja történetét, aminek zárszavaiban a gyűlölet lehetetlenségéről beszél. Arról, hogy a gyűlölet csak teher. Az élet túl rövid a gyűlölethez. Ember és ember között lehet feszültség, de a szeretet sosem törhet meg. Mert nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Ez a bizonyos dolgozat a következő mondattal fejeződik be: „az emlékezet húrjai megpendülnek, miközben jobbik énünk megérinti őket”.

Danny a dolgozatát egy hajnalban fejezte be. Kiment, hogy lássa a napfelkeltét, amit sosem látott. Hogy a sok régi, egyforma, gyűlöletben telt nap után felkeljen, és megpróbáljon valami újat kezdeni. Ezen a ponton nem tudok nem gondolni az „Agora” című film Hypatiájára. Arra a Hypatiára, akiKr.u. a  IV. század végén élt, aki a film adaptációja szerint a később szentté lett Cyrill (alexandriai püspök) tisztogató akarata, meggyőződése miatt halt meg. Mi volt Hypatia bűne? Nem lett keresztyénné! Maradt pogány, szabad, és gondolkodó. Abban a korban, azon a helyen, ahol a legtöbb ember félelemből és pozícióját megtartó igyekezetéből hódolt be az épp államvallássá lett keresztyén eszméknek. Nem Jézus előtt hajoltak meg – pusztán a császár előtt, az új idők új szele fuvallatára. Ebben a filmben is van egy napfelkelte. Az a pillanat, amikor Hypátia előző este rájön, hogy a Föld és Nap tekintetében lehetségesen nem Ptolemaiosznak, hanem Arisztharkosznak van igaza. Ehhez a felismeréshez épp a bizonytalannak venni tudása vezeti. Annak bátorsága, hogy vessünk el minden eddig elfogadott ideát, s olyannak lássuk a világot, amilyen. Így lett lehetségessé az ellipszis a kör helyett. Évszázadok teltek el, s Hypatia feltételezése Kepler felfedezése által bebizonyosodott. A film szerint Hypatiát egyetlen cél vezette: fellebbenteni egy kicsit a fátylat az egészről (mármint a világegyetem titkáról), és közelebb lenni az igazsághoz. Ha ez megtörténne – mondta –, boldogan halna meg.

Van egy szem cseresznyém. Nagy, mosolygós, piros, van szára, levele. Lakója is van: egy kukac. Itt van az asztalomon. Nézegetem. Szívből kaptam. Szeretetből. Az adni nem tudás kifejezési vágyából. Nézegetem, és arra a valakire gondolok, akitől kaptam. Az ő vágyaira, késztetéseire, megérzéseire, megtapasztalásaira, az ő önmaga és Isten keresésére. Nem tud felszólításra mássá lenni. Végképp nem tud olyanná lenni, amilyenné mások szerint lennie kellene. Csak megérzései, belső késztetései mentén tud haladni ezen az úton. Nem egy mindenáron beavatkozó orvosra van szüksége, hogy világra jöjjön, megszülessen az ő „új embere”, csak egy dúlára. Az sem biztos, hogy „új emberként” kellene megszületnie. Csak meggyógyultnak, épnek. Olyan valakinek, aki megtalálta önmagát, élete középpontját. Aki azonos önmagával. Aki bizonyos abban, hogy ha viharba kerül, nem kell az alvó Jézust fölébresztenie, hisz Jézus benne van, ezzel a Jézussal és hittel önmaga is képessé válik majd egyszer a háborgó habok lecsendesítésére.

Bennünk van-e Jézus?

Vagy szívünk pusztán a bűnnek lakóhelye?

Egyáltalán, mi a bűn?

Vajon kiirtható-e a szívből, kiiktatható-e az életből?

Ha igen, hogyan, mi által?

Dante az „Isteni színjátékban” a pokol tornácától annak legalsó kútjáig vezet bennünket. A bűnös lelkek életükben elkövetett vétkeik szerint helyezkednek el a pokol birodalmának egyre szűkülő köreiben. Az elosztás alapelve megfelel Hieronymus Bosch „A hét főbűn” című alkotásának, ami megfelel az akkori egyház legtöbbet hangoztatott gondolatának, ami pedig annak felel meg, ahogy a legtöbb ember ma gondolkodik erről a témáról. Eszerint a bűn meghatározóan jogi fogalom, ami elsősorban a morális tetteket foglalja magába. Pedig van egy másik gondolati szál is, a legkorábbi, az egyházatyák idejétől kezdve: az, hogy nem a tettekkel van valójában baj. A tettek csupán külső megnyilvánulásai, kifejeződési annak az állapotváltozásnak, ami a bűnesetben történt (IMóz.3). Az ember többre vágyott teremtmény voltánál: olyan akart lenni, mint Isten. Sok emberre hivatkozhatnék írásom ezen a pontján, az istenképűségen, a hozzá való hasonlóságon, a teremtés és a bűneset emberén, a bűn tulajdonképpeni lényegén gondolkodva. Dante kísérője Vergilius lett. Én megmaradok Bosch mellett: „A hét főbűn” mellett egy másik alkotására, „A szénásszekér”-re hivatkozva. A festmény előterében zűrzavar: mindenki azért tolakszik, hogy egy kis szénát szerezzen. A korabeli holland mondás szerint ugyanis „a világ szénásszekér, és mindenki annyit szed le róla, amennyit tud”. Ebben a gondolatban, ebben a képben válik nyilvánvalóvá a bűnesetben megváltozott ember állapota. A teremtéstörténetben Isten és ember tekintete egymás felé fordul. Az ember önmagát ebben a valóságban, fényben értelmezi. Az ember nem több és nem kevesebb, mint ember. Ez az egyértelműség a harmóniában jelenik meg. Abban az összhangban, együvé tartozásban, ami minden irányban kifejeződik: befelé, felfelé és kifelé (maga mellé /társ/, és maga köré /a teremtett világ/). A bűneset története arról ír, hogy mindez megszűnt létezni. Nem változott meg semmi. Mégis megváltozott talán minden: mi Isten helyett a szénásszekérre nézünk. A többi már csak következménye a tekintet megváltozásának.

Hypatia a filmben az egymással vitatkozó tanítványok lecsendesítésére Eukleidészt idézi: ha 2 dolog egyenlő egy harmadikkal, akkor mind a három egyenlő. „Több bennetek a hasonlóság, mint a különbség” – mondja.

Nem kezdek sem matematikai, sem filozófiai fejtegetésekbe. Nem értek hozzá.

Helyette befejezem töprenkedésemet.

A cseresznyémet nézem. Levelében a kukacot. Nem a cseresznyeségünk, hanem a bennünk levő kukac tesz minket, embereket (mindenáron beavatkozó „orvosokat”, dúlákat, segítőket, segítségre szorultakat) különbözőségünk ellenére is egymáshoz hasonlóvá. S az a Valaki tesz/tehet minket, „kukacmentessé”, aki bár Isten volt, mégis emberré lett, hogy megmutassa nekünk, mit jelent embernek lenni. Jézus nem szétválasztott. Összekötött. Hagyta a konkolyt a búza között (Mt 13). Mert így vagy úgy, egyszer eljön az aratás.

A vélt igazságok elszállnak, mint a pelyva.

A szívünk az, ami mérlegre kerül.