Ahogy belépünk a frissen felújított Érdi Galéria előterébe, elénk tárul a XIX. századi kúria bolthajtásos teremsora, az egymásba hajló hófehér ívek, masszív oszlopok ritmusa a kinti zajos, nyüzsgő világgal szemben állandóságot sugároz.

Pirk László festményeinek tematikája is az állandóságot sugallja. A tér vertikális és horizontális irányainak kereszteződésével ideális környezetet teremt a szimbolikus ég-föld-festészet bemutatására. Végignézve Szín vetületek című kiállítását, bennem inkább a Lélekvetületek cím motoszkál, mert minden képe üzenet, mindegyik megszólít, továbbgondolásra késztet, elindít egy belső úton, a lélek mélységeibe.

A négygenerációs festőnemzedék, a Remsey és Pirk család összefonódása, a gödöllői késő-magyar szecessziós múlt, a nagybányai előzmény mind építőkövei Pirk László festészetének.

Festményei, litográfiái, rézkarcai ugyanabból a belső indíttatásból fakadnak: megragadni, megteremteni a rajz és festészet eszközeivel, a valóság jellé absztrahált motívumainak vizuális megfogalmazásával az emberi lét lényegét, az életút célját, irányát, emberi döntéseink felelősségét.

Víziói folyamatos kérdéseket feszegetnek. Mi a világ rendje? Hol vagyok benne én, a porszemnyi ember? Hol az áthatás, átlépés a két dimenzió között?

Legtöbb képén megjelenik az alsó és felső, ill. külső és belső világ és az átjárás, átjárhatóság szimbólumai, a létra, a madár, lépcső, oszlop, égig érő fa, hegy. A belső utak bejárásának jelképei a szem, spirál, labirintus.

Pirk László alkotómódszerére jellemző, hogy sorozatokban gondolkodik, mintha egymásból nőnének, fejlődnének tovább a kompozíciói. Az ókori színházmotívumba komponált késpengék később önálló tematikát képviselnek, túlnőnek a korábbi arányaikon, a fenyegetettség érzete kozmikus méretűvé nagyítja őket, létbe vetettségünk, állandó veszélyeztetettségünk szimbólumai.

Horizontmetszet (1983) című rézkarcán a természetszeretet, a fák nyugalma realista módon indul, de a kép fölső negyedében halványabban folytatódnak a fák, mintegy átlényegülnek. Baloldalon a létramotívum, nyitott ablak, kerék és egy emberi torzó, de mindegyik csak a határvonalig tart. A földi élet határáig.

Pirk László nem a látványosan szenvedélyes, eksztatikus állapotban dolgozó festők közé tartozik, nem izzó indulattal alkot. Az ő festészete mélyen megélt, meditatív festészet, színvilága az ég-föld, izzó láva színeinek egymásra vetülése, áthatása.

Az emberi test körvonalakkal való megfogalmazása légiessé teszi a figurát, a belső matéria hiánya folytán a test, a „belső ember” lélekminőséggé transzformálódik. Mintha valamiféle belső fény áradna ki a testből, mintha az emberben rejlő Isten-mag sugározna át a hús-vér anyagon.

Görög töredék című képén a nap mint égre vetített forgószínpad sugallja a világ állandó változását, az ókorból ottfelejtődött fogat kerekei a napot jelentik. Törökország hajdan görögök lakta területein láttam ma is használatos napkerék mintázatú szekereket, a kerék forgás, haladás közben a nap útját illusztrálja az égen, ugyanakkor az idő függvényében élő ember életútjának végességére utal.

Az Akropolisz dór oszlopai szinte megtartják, aládúcolják az eget. Az oszlopnak hasonló a funkciója, mint a létrának, lépcsőnek, hegynek: összeköti a mélységet a magassággal, a földi valóságot a transzcendenssel.

Késhelyzetek című képén az ókori színház tribünje izzó kráterré válik. Fölötte lebeg az ember.

A Kráter-színház fehér fényben lebegő torzója mégsem szobor, hanem élő, hús-vér test, mellette az égig érő létra, az egyetlen kivezető út a kráter-mélyből. A kés-motívum szimbolikája sok kompozícióban megjelenik. Itt inkább egy svájci bicska többfunkciós pengéje, amint vertikális irányban kettészeli a földi teret, rést vágva az ég felé.

A Kráter-színháznak van olyan változata is, ahol az égi víz hasítja ketté a két egymásba kapcsolódó kört, a színházat és a napot. Az égi folyam a Tejút, a vitorlás halad a maga elrendelt útján, fölül az ősvízből kibukkanó föld, teremtettségünk jelképe, ég-föld szimbólum, mint a piramis, amelynek az oldalán a fáraó lelke az égbe szállt.

A Szkülla és Kharübdisz (2004) jelképek sűrítménye, esszenciája. A két életveszélyes szikla közti rés emberi formát idéz, középen örvény az örök körforgás, népművészetben a Nap megtestesítője, a kifelé haladó spirálvonal a születés, állandó mozgás, ciklikus változás ősi jelképe. A víz-testet körülölelő föld – mint valamiféle kivetített izomrostköteg – közé behatol a lépcső, a fölfelé, kifelé haladás jelképiségével, rajta halad a nap, a kör, a teljesség szimbóluma. A lépcső, létra felveti az iránykérdés eldöntésének állandó kényszerét, szabad akaratunk folytán. A választás lehetősége: fölfelé vagy lefelé haladjunk azon a belső lépcsőn?

A festmény megmunkálása szőttes-szerű, szinte kitapintható a nagy gödöllői elődök textilműhelyének hatása, csak itt a láncfonal és vetülék összeszövődése ecsetvonásokkal történik. A család más ágában is felfedezhető ez a vonal, a nemrég elhunyt Remsey Flóra gobelinművész vitte tovább magas színvonalon a textilművességet.

Ég és föld áthatása címet viselő sorozata különböző jelrendszerekkel, de ugyanazt a gondolatot jeleníti meg. Az egyiken a hármas hegycsúcs (hármas halom) előtt a spirálmotívum, vagy labirintus, a befelé haladó irány a belső út megtételére utal, előtte a kozmikus méretű késpenge, mint az állandó veszélyeztetettség jele, de átlátszó, mögötte ott a távlat, a világ az összes lehetőségével, szóval azért nincs nagy baj…

Egy másik változaton a napsugarak úgy zúdulnak a földre, mint valami jótékony mennyei cunami, a nap szinte beleharap a hegybe, kóstolgatják egymást.

A Labirintus-sorozat is összetett jelképeket hordoz.

A Kupola-labirintus opeion-nyílásán beárad a fény, kívül visszanéz az ég: Isten szeme? Vagy én, a néző tekintek saját mélységeimbe? Vagy az égi tisztaság tükrében méretnek meg a vonásaim?

Tűz-víz lépcső c. képén a lépcső anyagában jelenik meg a két ellentétes őselem, mint az emberi természet két ellentétes irányú összetevője.

Az Égő csipkebokor nagyhatású vízió, a bokor mögül elővillanó isteni tekintet

szuggesztivitása már messziről odavonzza a nézőt. A lángfüggöny középen kettéválik, mint egy színpad vörös reflektorral megvilágított függönye, a meghajló ágakon a számtalan csipkebogyó vibrál, mozog, üzen, ez a transzcendens pupilla csupa élet! Mózes az égő csipkebokorban találkozott Istennel, hallotta a hangját, ezért ábrázolták a középkorban fényszarvval, ami akkoriban még nem kapott pejoratív értelmet, hanem az Istenhez tartozást jelentette.

Pirk László szimbolikus jelrendszerében a szem is ismétlődő motívum:

az Erdő szeme és a Mágneses erőtér sorozatain is megjelenik. A szem a lélek tükre – mondja a közismert szólás. Képein hol egy transzcendens tekintet követi az embert, hol hídként köt össze a stilizált szem-forma két szimbolikus partot. A Lélek mágneses erőterében élünk és mozgunk, teremtettségünk kötelez. Magunkban hordjuk az isteni teremtő erőt, csak élnünk kell vele.

Pirk László egész munkássága során az ember alapvető kérdéseit fogalmazza meg, kapcsolatát Istennel. Szimbólumokkal telített festményei tükröt tartanak elénk, csak a mélyére kell nézni, hogy megtaláljuk porszemnyi, mégis egyszeri és megismételhetetlen létünk célját, értelmét a teremtettség isteni rendjében.