Szomjoltó...

Már nem érzem a lábam... a szám is cserepes. A nyelvem is már csak keresi a számban a nedvességet. Alig tudok mozogni is, a lélegzés is nehezen megy. A tüdőm majd' kiköpöm. A homok a számban nem akar sehogy sem kikeveredni a nyelvem alól. Valahogy nem... ahogy a ruhám ráncai is tele vannak ugyanazzal a sárga izével. Ahogy a bőröm is viszket ugyanattól a sok kis ördögtől, hogy már éget. És sehol nem látok egy kutat. Legfeljebb bedőlök jobbnál jobb délibáboknak, hogy hátha életben maradok. Vagy legalább szépen halok meg. A kedvesem, a gyermekeim, az álmaim, a dolgaim, a könyveim mind messze vannak. Hiányoznak. Jó lenne velük lenni. Persze, ez sem olyan egyszerű, még a normális körülmények között sem, mert miért is lenne az. Ám itt, a pusztában, ez a délibáb is olyan szép, mint semmi más. Élni, vagy legalább meghalni - erre vágyom. De az élet nem ilyen kegyes. Legfeljebb az Isten. Az élet halad és megy, nem ad semmit sem könnyen, és elég könnyed mozdulattal vesz el. Könnyeim sincsenek, mégis nedves a borostám... vágyom a vízre, a megnyugvásra. A szomjoltó nedűre, hogy életben maradjak. Hogy ne csak átvészeljem a sivatagot, hanem valóban éljek.

Megtisztít...

Mocskosnak érzem magam. Az is vagyok. Izzadt és büdös. Napok óta nem fürödtem egy rendeset. A borostám is inkább valami szakállféleség és a fogaimra is ráférne már egy jó, alapos súrolás. Utálom, hogy viszketek, és a karjaim meg a lábaim is fájnak már. Fáj minden porcikám. Kiegyenesedni is nehéz. A cigit sem kívánom már. Reggel jól esett az a feles, de most már a sör sem ment meg attól, hogy ne jusson eszembe a kádam. A hely, ahol megtisztulhatok. Az otthonom, ahol nem egy koszos munkás vagyok, aki csak segéderő, hanem ott én lehetek. Megtisztulva, elfogadva, szeretve. Tiszta víz, tiszta ruha. Csak erre vágyom már. Rég' volt a hajnal, az este pedig már megérkezett. Igaz, lassan, mintha a nap élvezné a szenvedéseim, mintha soha nem akart volna a horizonton lenyugodni, mintha direkt mindig visszább csúszott volna, hogy még tovább tartson ez a kosz, ez a piszok, amiben a dolgomat kellett végeznem. És csak egyre koszosabb és mocskosabb lettem... tiszta víz, tiszta ruha, egy tál étel, egy szeretetteljes ölelés és egy igaz csók, meleg ágy és az a kanál-pozíció, no ez az, amire vágyom. Mert aztán jön a másnap...

Egyszerűsít...

Nincs is jobb a kenyérnél és a víznél. Persze néha megkívánom a lazacot, meg az afrikai harcsát is, de a kenyér és a víz, no, az a valami. Szeretem a kávét, nagyon. Az egyik barátom megszerettette velem a 100-as narancs juice-t is, de a víz, az valami más. Olyan, mint amikor Marót Viki és a Nova Kultúr énekli, hogy „nekem a Balaton a Riviéra". Sok minden nagyon jó, de a víz, az valami olyan, ami felülmúlhatatlan. Nincs főzés, ivás, nincs tisztálkodás víz nélkül. És jó, mert nem bonyolult (bár, ha nem figyelünk oda, akkor hamarosan bonyolult lesz hozzájutni...) Egyszerűsít. Aláfest. Nem kombinál, csak van. Akárcsak az igazán jó dolgok az életben...

És most nem a fizikai valómról beszéltem, hanem a lelkemről... Neked mi a víz? A lelked mitől üdül fel?

Ja! És ne feledd: „Bánj úgy másokkal,mint ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak!" Nem csak Neked, de másoknak is szüksége van a felüdülésre. Mindannyiunknak megvan a maga szomja, a maga pusztája, a maga harca, a maga nyomora. Másnak is nehéz, de a terhek közösen könnyebben viselhetőek és hordozhatóak, és másokra figyelve a búsképű lovagok élete is értelmet nyerhet. Talán épp' általunk...