A megismerés, a világ felfedezése sem egyik pillanatról a másikra történik, sőt nem is repül a szánkba, mint az a bizonyos közmondásbeli sült galamb, hanem igen nagy vesződséggel, lépésről lépésre haladva jutunk valamelyest előre. Ha egyáltalán előre jutunk...

Minden helyzetben ugyanúgy meg kell küzdenünk a saját szélmalmainkkal és búsképű lovagként, miként Don Quijote de la Mancha is, a következő szélmalomnál eszünket vesztve harcoljuk a pillanat harcát az örökkévalóságig... pontosan úgy, mintha még nem harcoltunk volna meg egy hasonló harcot vagy többet is. Pont olyan mentalitással, mint Hérakleitosz mondja: „kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba", hiszen ugyanolyan veszettül harcolunk, mintha ez volna az első és egyben utolsó harcunk is. A következő alkalommal pedig ugyanilyen vehemenciával tesszük a dolgunkat, mint ahogy a helyzet ezt elvárja.

Ám a hasonlóság mellett, ami minden bizonnyal megvan, nem szabad elfeledkeznünk valamiről. Ez pedig az az értelmezési meder, amelyben Hérakleitosz mondatait értelmezni lehet. Az egyik az, amikor azt mondjuk - egyetértésben egyébként Arisztotelésszel és Theophrasztosszal is - hogy itt, ebben a mondatban az örök változás szólal meg.

Azonban emellett érdemes arra is figyelmet szentelni, hogy Hérakleitosznál a kozmosz egyensúlya úgy tartható fenn, hogy az egyik irányba haladó változás előbb vagy utóbb a másik irányba fordul át, azaz: vég nélküli harc folyik az ellentétek között. Ha ez a harc megszűnne, és az egyik ellentét túlsúlyba kerülne valamilyen oknál fogva, akkor a világ megsemmisülne. Hérakleitosz azt mondja, hogy az ilyenfajta változás mellett is, van egyfajta közös terv, amelynek elrendezése eredményeként a dolgok összessége, bármennyire sokféle részből áll is, valójában egyetlen összefüggő egészben egyesül. Sőt, ha azt vesszük, hogy az ellentétek mindig kiegyenlítik egymást, akkor végső soron mégiscsak úgy állnak a dolgok, hogy bármilyen változás a végén a dolgok egyenlegén nem változtat. Ez persze kicsit sarkított kijelentés, de igaz.

Vajon ha ugyanabba a folyóba nem léphetünk, hogyan marad mégis minden ugyanaz? Hogyan változik minden, ha a dolgok összértéke mégis marad? Jó kérdés... vannak, akik később vannak, akik előbb jönnek rá, hogyan lehetséges ez... van, aki soha... és van, aki túl korán... mire is? Hát arra, hogy az élet olyan, amilyen. Változik, folyik, lépdelünk benne, sokszor lehűt a vize, máskor viharos hullámai és örvényei halál-közeli élményekkel nyomasztják lelkünket. Ám végül mindannyiónké ugyanolyan. Az ellentétek kiegyenlítik egymást. Az élet csak élet. Nem jobb vagy rosszabb, hanem élet. Ahogy az idő sem telik gyorsan vagy lassan, hanem csak telik, úgy, ahogy mindig szokott.

Vajon akkor ez azt jelenti, hogy nincs is értelme az értékesebb dolgokra törekedni, hiszen a végén ez az élet is csak élet, nem több és nem kevesebb? Ahogy az idő sem attól értékes, hogy gyorsan vagy lassan telik, hanem attól, hogy mivel töltjük, az ugyanolyan élet számunkra akkor lesz a miénk, ha megtöltjük. Akkor fogjuk értékesnek találni, ha jó és értéket adó dolgokkal töltjük meg. És attól, mert ugyanolyan, nem tudhatjuk, hogy boldogok, elégedettek leszünk-e vagy a fejünket verjük majd a falba, hogy „Édes, szerelmes, drága jó Istenem! Hogy lehettem ennyire marha!"

Bármi volt is, a jelenben a pillanat mindig a miénk. Mindig lehetünk búsképű lovagok, akiknek lángol a szeme a harcban, akiknek szikár karja erőtől duzzad és szavai égetnek, amikor csatakiáltással küzd a pillanatban az örökkévalóságnak, mintha ez csakis rajta múlna. Ilyen ez a folyó. Ilyen ez a harc. Ilyen ez az élet. Nem megy máshogy, csak lépésről lépésre. Változunk, és mégis maradunk ugyanolyanok. Ahogy az életünk is. Ahogy a pillanat is, amelyben harcolhatunk valamiért, amiért érdemes.