Nahát, hogy ennek is pont most kell esnie!
Nem, nem várhat tovább, el kell indulnia, mert különben lekési a buszt. Csak legalább csendesedne...
Jó, legyen meg az anyja kívánsága, ha neki ez ennyire fontos. A békesség kedvéért, nem szeretne ebből feszültséget. Ártani biztosan nem árt.
Azt az egy órát meg Laci is kibírja valahogy...
Innen az ötödik kapualjig gyorsan el tud futni, s onnan meg már látni a buszmegállót...
A gyereket majd beeteti előtte, vele nem lesz gond. De Laci morogni fog, az biztos. Lehet, hogy meg is haragszik, hogy végül mégiscsak engedett a kérésnek...
Miért tette ki a táskából az ernyőt? Gondolhatta volna, hogy ilyenkor nyáron nem ritkák a záporok...
Meg kell értenie. Ha szereti, akkor meg kell értenie.  Ez nem csupán szekálás volt az anyjától, nem úgy mondta. Kérte! Hihetetlen, hogy eddig azt hitte, az anyja nem is tud kérni. Csak parancsolni, résnyire nyitott szájjal, pattogó utasításokat adni, vezényelni...
A haja teljesen elázott. Csöpög belőle a víz. Biztos a szemfestéke is folyik az arcán... Valahogy megváltozott, és nem csak az unoka miatt. Csöndesebb lett és kedvesebb is. Újabban nem csak kérdezi, de meg is hallgatja, hogy mi van velük. Lacit sem szapulja már. Múltkor még meg is dicsérte, hogy milyen jól pelenkázza a lányát... A cipőjében áll a víz. Tönkremegy a bőr. Mindegy, már úgyis megérett a cserére... Időnként már-már olyan természetesen kedves, hogy szinte várja, mikor derül ki, hogy az egészet csak álmodja. Az ő kemény, szeretetlen anyja egyre többet fogja meg a kezét. Akkor kellett volna, mikor hajnalonként kilökte őt az ajtón, hogy irány az iskola! Sosem kísérte el, nem jött érte. Mostanában egyre többet látják a templomban. Laci kollegája mondta örömmel, ők szintén odajárnak. Ki érti ezt?... Na, az a lány is nekiindult ernyő nélkül. Csak úgy zúdul nyakába az eső! Nem siet, pedig összetapadt már rajta a ruha... Látta az anyja szemében, hogy ez most igazán fontos neki. Fényes volt a tekintete. Először csak remegett benne az a könnycsepp, aztán ki is gördült. Azt mondta, a meghatottságtól. Meg attól, hogy ő Isten kinyújtott kezét látja ebben az egészben. Most erre mit lehet mondani? Korábban sosem beszélt az Istenről, most meg egyre többet emlegeti. De nem csak úgy, öregasszonyosan, hanem súllyal, ahogy a lényeges dolgokról szoktunk szólni. Kicsi gyerekként nagyon vágyott arra, hogy ők is úgy éljenek, mint Krisztiék, ahol vasárnap együtt ment a család templomba. Kriszti neki is mindig hozott azokból a kis képekből, amiket a gyerekalkalmon kapott. El is mesélte a történeteket, a Noés volt a kedvencük, s ha az anyja nem volt otthon, akkor el is játszották az asztal tetején. Az volt a bárka... Ott jön a busz! No, most aztán futás! El kell, hogy érje... Nem állt meg! Nem volt leszálló, és nem állt meg! Ő futott elébe, integetett, a sofőr meg csak észre sem vette. Hát persze, az esőtől nem látta! Most aztán tényleg mindene vizes lett... Már valahogy nem bánja. Ez azért mégsem az özönvíz! Hiszen Isten megígérte, hogy többet olyat nem ad, nem törli el az embereket. Szép történet. Lehet, hogy a szívében adnia kellene egy új esélyt az anyjának... Ő is nekiindul, gyalog. Meg valahogy jókedve kerekedett. Olyan szaladós jókedv. Nahát, milyen jólesik ez az eső... Hát legyen! Isten kinyújtott keze. Ki tudja? Hátha valami új indul el az ő életükben is. Jó, megkereszteltetik a kis Blankát! Ennek most még valahogy örül is. Az anyja is örülni fog. Egy kis víz a gyerek fején, de nekik, mindnyájuknak az újrakezdés lehet. Egyszer régen még imádkozott is. Hogy miért, azt már nem tudja. Csak az érzés maradt meg, hogy jó volt... Mindjárt hazaér. A nagykanyar után már feltűnnek a házak. Laci és a kicsi már biztos várják, állnak az ablakban...

Közben az eső is elállt. Olyan hirtelen, ahogy kezdődött. Nem bánja, hogy elázott. Valami új kezdődik. Érzi. És hálás érte... Az ott már az ő házuk. Szeret itt élni... Milyen szépek a fények, kisütött a nap is! És az ott egy szivárvány! Milyen gyönyörű! ... Istenem! Pontosan a házuk felett!