Forgatom a számban, fejemben, lelkemben a szót (nem a vizet), de sehogyan sem akar megérkezni a „nagy gondolat".
Vagy legalább egy kicsi...
Napokig gyötrődöm, sürget a határidő, és nem. Nem és nem.

Egyszer csak odaállok drága barátném elé, és mondani kezdem: „Te, nekem ez most nem megy. Persze a legkézenfekvőbb asszociációk eszembe jutnak az élő vízről, az élet vizéről, de valami oknál fogva mégsem tudok írni erről."
Aztán egyszer csak kiszalad belőlem: „Te, most jut eszembe! Nekem víziszonyom van!"

És mesélni kezdek: öt-hat évesen szüleim beírattak egy úszótanfolyamra. Az első órán kellemesen pancsolgattunk, ismerkedtünk a vízzel, aztán egyszer csak a tanárunk azt mondta: „Most séta a nagymedencéhez!". Reméltem, hogy csak megnézzük, hol fogunk majd úszkálni néhány hét múlva. Ehhez képest sorba állított minket és szép sorjában valamennyiünket beledobott a három méteres vízbe. Pontosan emlékszem, milyen félelmet éltem át akkor. Úgy éreztem, a víz az egész agyamat átjárja. A szememet nem bírtam kinyitni, az orrom tele, fuldokoltam és alig bírtam a medence széléig evickélni. Ez a rövid két perc azonnal meg is alapozta vízhez való (v)iszonyomat. (Azóta is, ha úszom, víz alá soha nem dugom a fejem, még csak nem is érheti víz az arcomat, mert azonnal úgy érzem, megfulladok.)

Évekkel később azért még próbálkoztam. A Tisza-parti lány a Balatonnál végre megtanult úszni. Aztán próbáltam tovább gyűrni félelmemet: elkezdtem kajakozni, amit nagyon élveztem. Mindaddig, míg odáig nem értünk a „tananyagban", hogy: „akkor most megtanulunk borulni, és elmondom, hogyan tudtok kiszabadulni az örvényből".

Elmondani nem tudom, milyen félelmet éreztem, mikor láttam magam körül az örvénylő Tiszát. De a tanárnőnk elmagyarázta: „Ha örvénybe kerülsz, ne kapálózz! Vedd fel a lehető legáramvonalasabb testtartást, engedd, hogy lehúzzon a mélybe, és aztán rúgd el magad! Ugyanaz az erő, ami levitt, ezen a módon ki is dob majd."

Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, amikor kajakban ültem...

Hihetetlen, hogy most, évekkel később is, mikor ezt elmeséltem N-nek, akkor is milyen erővel hat rám az élmény. Hogy én legyőzhetem az örvényt? Minden ösztönös cselekedet helyett hagyjam magam a mélybe rántani? Egy kedves barát szokta mondogatni: van az a mélység, ahonnan már csak felfelé van út. A Tisza medre is ilyen, ott az örvény alján. És az életben még számos ilyen mélység létezik. Amikor az ember - a magamfajta is - csak kapálódzik, menekülni próbál a saját erejéből és közben épp ez okozza vesztét. Tényleg meg lehet tanulni „bánni" azokkal az erőkkel, amelyek lehúznak, lerántanak, tönkretesznek? Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e erre. Legyen szó akár a Tisza örvényéről, akár az élet valóságáról..

Egyet viszont tudok. Ismerek Valakit, akinek volt hatalma arra, hogy a Vörös-tengert kettéválassza, hogy a nép száraz lábbal keljen át rajta...

Legjobb lesz, ha Őrá bízom magam.