A lábujjaim közé homokot és apró kavicsokat mosott a langyos víz. A közelben fehér vitorlások kergetőztek a naplementével születő parti szélben. Az utolsó katamarán szétterülő hullámokat keltve búgott lassan Badacsony felé. Elnéztem a szemközti part egymás mellett sorakozó hegyeit - Szigliget, Badacsony, Gulács, Ábrahám-hegy, mind egy karnyújtásnyira voltak előttem. Hanyatt fekve a vízen, lassú karlegyezéssel lebegve figyeltem az alkonyba hajló kék eget. A víz alatt a távolból bóják lánccsörgése hallatszott bódultan.

Álomszerű, felbonthatatlan csendéletnek tűnt mindez, miközben a vonat ablakából a megáradt Dunát figyeltem. Zölden, habosan hurcolta elrabolt hordalékait, sárosan csapkodva, öntve el a rakpartokat. Hiába van közel a túlpart, lehetetlen most átkelni az örvénylő vízen. Még ha nem lenne vihar, ha a folyó csak lomhán, békésen folyna medrében, akkor is magával sodorna az ár és csak lejjebb lehetne kikötni. Mintha az ember folyton elkésne onnan, ahová igyekszik és ezért kénytelen hidakat verni a zúgó idő fölé. A hirtelen jövő viharok pedig, amikor a feketévé változott égből annyi víz szakad le egyetlen óra alatt, mint máskor egész évben, az örök mulandóságra emlékeztetve elmossák ezeket a hidakat. De az ember folyton le akarja győzni a rajta is átfolyó, elkoptató időt, ezért új szerkezeteket tervez, melyeket aztán újabb, pusztítóbb árvizek mosnak majd el.

Nemrég azt olvastam Paul Virilio és Sylvére Lotringer(1) egyik közös művében, hogy az európai ember azzal, hogy meghódított minden kontinenst, tulajdonképpen legyőzte a teret, és ez által az idő foglyává vált, amely felett sehogyan sem szerezhet hatalmat. A távolságok legyőzése már nem a térrel, hanem elsősorban az idővel szemben folytatott küzdelemtől függ. És minél több időt nyerünk, valójában annál kevesebb marad meg belőle. Minden új találmány rövidebb életű, mint az azt megelőző, mert a fejlesztés üteme gyorsul, közben a minőség - mivel a tartósságra nincs igazán szükség - romlik. Sőt az időtállóság egyenesen hátrány, hiszen előbb-utóbb csak útban lenne.

Vajon nem szükségszerűek-e azok az esőzések, áradások, amelyek egyre gyakrabban pusztítanak világszerte? Mintha ugyanez a folyamat az emberiség lelki és társadalmi életében már régóta - legalább az első világháború óta - tartana. A tiszta háború korát éljük, vagyis a békének nincs igazán béke jellege - permanens forradalom. Az ár egyre növekszik, de a vizet nincs hová elvezetni, a homokzsákok pedig már elfogytak. Így hát két választásunk maradt: megpróbálunk egyre magasabbra mászni, lerángatva, félrelökve az utunkba állókat, vagy valamilyen lélekvesztőre kapaszkodva az árra bízzuk magunkat.

A vonatom közben beérkezett a Déli pályaudvarra. Miközben a leszálláshoz készülődtem, előhúztam az ernyőmet a táskám legmélyéről, de mire a peronra léptem, elállt az eső.

---------
(1) Paul Virilio - Sylvére Lotringer: Tiszta háború. (részlet) Megjelent: A későújkor józansága II. c. tanulmánykötetben. Bp. 2004. Göncöl.