Ismét egy téma, ami addig bököd, hogy nem tudok hallgatni róla, és felteszem a magam kérdőjeleit, és remélem, hogy nem én értetlenkedem egyedül.

Azokról a bizonyos vallási-egyházi tabukról van szó, mint a prófétálás, a gyógyulások, a nyelveken szólás, a Szentlélek-keresztség és társai.

Sokszor azt látom, hogy a karizmatikus gyülekezetekben szinte elvárás tartani a programpontokat: előbb Szentlélek-keresztség, majd nyelveken szólás...Nem egyszer hallottam fiataloktól ilyen beszámolót: „kétségbe voltam esve, mert már mindenki szólt valamilyen nyelven, csak én nem. Két napot imádkoztam és böjtöltem, no és akkor végre megtörtént." Ki van tehát pipálva. Hogy mit jelent, hogy miért teszem, hogy mit akar Isten ezzel? Nos, arra nincsen válasz. Meggyőződésem, hogy ezeknek a fiataloknak soha ilyen maguktól nem jut eszükbe, hogyha nem éreznek egy szelíd kényszert, egyfajta elvárást a gyülekezetben, ahova járnak. Talán szavak nélkül, talán teljesen tudattalanul, azért, mert oda akarnak tartozni.

Szintén ambivalens a tapasztalatom a próféciák terén is. Jöttek levelek. Még hátborzongatóak is - így nevezem azt, amikor bizonyos kifejezések, szöveg-elemek a szívembe találnak, mert éppen azzal a témával foglalkoztam régebben, vagy kötődik hozzám valamilyen formában.  Aztán jönnek a levélben az állítások, hogy mi várható, hogyan, és miként élje ezt meg Isten népe. Eleddig nálam egyik sem jött be, de ez jó alkalmat kínált izmos-karizmatikus ismerősök számára, hogy megmagyarázzák nekem azt, hogy hát azt nem a jelen, hanem egy jövendő idősíkra kellene értelmezni. Vagy éppen nem is azt értettem ki belőle, amit kell.

Ki kell mondanom, minden feléjük tett lépésem csak a szkepticizmusom erősítésére szolgált. Nem beszélve arról, milyen zavaró az, amikor az istentiszteleti ima keretében valaki mellettem a magáét mormolja, és milyen félelmetes, amikor az emberek a dicsőítés ritmusára esnek-kelnek az ember mellett. Sok pszichés zavart láttam már, de még egyik sem keltett bennem ilyen pánikot és visszatetszést. Az élő víz helyett vízi vidámpark, élményfürdő, csúszdapark, nagy látogató tömeggel, csupa mosollyal, rózsaszín vattacukorral.

Az ember történelmében szépen megfigyelhető, mennyire szeret végletekben gondolkodni, és alig akad szintézis a sok extrémitás között. Ellenkező oldalnak tehát itt vagyunk mi, történelmi egyházak és itt hadd emeljem ki első renden a protestánsokat. Mert Luther és Kálvin egészen egyszerűen nem számolnak ezekkel az eseményekkel. Az egyházatyákat még foglalkoztatta, a reformáció korára azonban már nem téma a sok karizmatikus jelenség. Azt sem tudom, hogy hogyan, milyen fű alatti mozgalmakban élték túl a racionalizmust és a reformációt. A gyakorlatot tekintve éppen csak nem irtjuk az ilyen dolgokat tűzzel és vassal. Leszámoltunk a mai prófétálás lehetőségével, kimondtuk, hogy az apostoli korral és a kánonnal együtt lezárult. A Bethesdától eltekintve gyógyítással nem is próbálkozunk, a legmenőbb gyülekezeteinkben is maximum egymásért való közbenjáró imádság, imaharc folyik. Nyelveken... hmm... rendszerint még azokon sem szólunk, amelyekre az iskoláink megtanítanak. Kerüljük azokat a textusokat, melyekben elragadtatásról, látomásról, extatikus állapotokról van szó.

Szóval mi vagyunk a másik véglet. Pedig a Bibliánkban tagadhatatlanul benne vannak ezek a részek. A katolikus egyház lépésekre kényszerült a csodákat illetően, elfogadta például a fatimai jelenést. Csak mi nem vívódunk, nekünk nincsenek csodáink, vagy ha mégis, arról mélyen hallgatunk és még a bizonyságtételeinkben is csak név nélkül merjük elmondani .  Élő víz helyett egy folyóból leszabályozott holtág, amelynek kicsiny a vonzása, alacsony a látogatottsága, és nem árad, nem csobog. Talán nem is él?

Úgy gondolom, hogy valahol Isten lekicsinylése az, amikor mi leírjuk, kjelentjük azt hogy ezek a dolgok ma nem működnek. Az isteni hatalommal való packázás az, amikor azt mondjuk, hogy lehetetlen. Hinnünk kell, hogy Isten bármikor megtehet csodákat, szólhat próféciák vagy nyelvek által, és gyógyíthat, akár még halottakat is feltámaszthat. Elvégre azt mondta az Úr, hogy nagyobb dolgokat fogunk véghezvinni, mint ő, illetve, hogy az ő nevével ördögöket űzünk majd ki.

Ugyanakkor azt nem hiszem, hogy megtaláltuk volna már a helyes gyakorlatot. Kisegyházak hoztak idegen kultúrákból idegen módszereket, amelyek által kicsit különbnek, kicsit másnak érezhetik magukat. Meglehetősen az emberségünkre építenek ezek a közösségek, jól kihasználva mindennemű pszichológiai szükségletünket és adottságunkat. Csak kevés a tartalom. Mint ahogy a dicsi énekek szövegében a Bibliai utalás, vagy egyáltalán a refrénen kívüli részek.

Várom azt, hogy megtaláljuk egyszer az Isten szerinti utat ebben a témában. De nem szégyen kimondanunk azt, hogy nem találjuk az igazságot itt e földi alternatívák között. Hiszen a nálunknál annyival nagyobb Pál apostolnak is okozott némi gondot a gyülekezetek tanítása a karizmák ügyében. Két dolgot tehet a hívő ember: először is belátja a mai irányzatok szegényességét a kérdést illetően, másrészt nyitott valami új felé, nyitott egy hitelesebb gyakorlat felé. Úgy gondolom, hogy ha Isten akarja, akkor majd jönnek próféciák, jönnek csodák, és talán még én magam is fogok nyelveken szólni. Csak ehhez az áradathoz kell az az élő víz, az a forrás, ami nélkül folyó nem folyhat. Nem rugaszkodhatunk el a forrástól és nem szabályozhatjuk le. Műanyag, feszített víztükrű medencében nem lesz élővilág a bele-belepancsolókon kívül, lecsitított holtágnak pedig nincsen áramlása, nincsen haladás, nincsen irány. Állóvíz. Jézus Krisztus ezek közül egyikről sem beszélt.