Sokáig nem értettem, miért van ilyen kitüntetett, jelképes szerepe a szarvasnak. Már Apolló kedvese is szarvassá változott. A magyarok ismert Csodaszarvasa után a Cantata Profana kilenc ifja is az erdőbe szaladt. A tisztaság utáni szomjúság van mindig e kép mögött, de miért? Megint egy otthon született gyermekrajz válaszolt. A szarvas agancsai úgy kerültek a rajzlapra, mint valamiféle antennák. Valójában ősi kép ez: az állat az embert személyesíti meg, akinek szüksége van antennára, csápra, hogy azt Istent megközelíthesse. Elemi és ősi vágyunk, hogy közelebb kerüljünk a mennyei világhoz. Szükség van antennára.

De mi az antenna? Mi vihet bennünket közelebb Istenhez? A szomjúság. Nem szeretünk híjával lenni valaminek. Nem szeretünk éhezni, szomjazni, rossz ruhába járni. Pedig ez a nélkülözés az antenna. Ha nem tudnánk hiányok között is létezni, soha nem találnánk rá az Istenre. Szükségünk van a szomjúságra, hogy elvezessen a vízhez! Szükségünk van lelkünk éhségére, hogy elvezessen az Élet Kenyeréhez! Ne akarjuk megszüntetni a hiányt! Nincs olyan könnyhullatás, csüggedés - erről szól a zsoltár - amely ne űzne bennünket az Élet Forrása felé. A biblia sem csupa tökéletes ember elmélyült elmélkedését tartalmazza. Szomjazó, Isten után vágyódó emberek sokaságával találkozhatunk lapjain, akik hányattatásaikban találkoztak a Mennyei Atyával. Miért gondoljuk azt, hogy nekünk jó lenne a tökéletes környezet, jó körülmények, szerető emberek társasága, mindenfajta szomjúság megszűnése? Nem csapásnak adta az Isten a szomjazás képességét, azt, hogy elvágyódunk az életünk sokszor elsivatagosodott pusztájából. Nélkülözéseinktől ösztökélve elindulhatunk Jézus nyomdokaiban.

Eszünkbe juthat Jézus utolsó szava? Szomjúhozom! Mintha minden ember helyett mondta volna ki: szomjúhozom! Egyedül vagyok! Nincs mit magamhoz vennem. Értünk mondta ezt, hogy mi most táplálkozhassunk ebből a szomjúságból, elhagyatottságból. Engedjük, hogy lelkünk szomjúhozzon, s engedjük, hogy ez a szomj elhajtson minket az Élő Forráshoz, Istenhez!