Olykor vízkitörés formájában a felszínre robbanó búvópatakként jellemezte költészetét Miklya Zsolt Quasimodo-emlékdíjas, HUBBY-díjas költő, pedagógus, a Parakletos Könyvesház szerkesztője, akinek Párakép fölött címmel most jelent meg újabb kötete, 2007 és 2018 között született verseinek válogatásából. A Magyar Napló könyvesboltban Zsille Gábor költő, szerkesztő beszélgetett a szerzővel, aki ezután felolvasta néhány versét – a teljesség kedvéért több kötetből is szemezgetve. A könyvbemutató helyszíne zsúfolásig megtelt családtagokkal, barátokkal, alkotótársakkal, Miklya Zsolt munkásságának tisztelőivel és kíváncsi vendégekkel. Két héttel korábban Kiskunfélegyházán is tartottak bemutatót a legújabb verseskötetnek, amelyet szintén hatalmas érdeklődés kísért.



Hullámzó időszakok
Miklya Zsolt az alföldi Csorváson született 1960-ban, pont édesanyja születésnapján. „Éppen a pedagóguskartársakkal ünnepelt, amikor jeleztem, hogy megszületnék. Szerencsére a szomszédban volt a szülőotthon” – emlékezett vissza. „Az esemény családon belül maradt, mivel nagymamám testvére volt a szülőorvos. Kedvesen meg is jegyezte rólam, hogy az ókori görögök az ilyet ledobták a Taigetoszról. Ványadt, vézna állapotom azóta sem múlt el. Később utánaolvastam a Taigetosznak, és kiderült számomra, hogy nem így működött: ki lehetett oda menni, és haza lehetett vinni a kirakott csecsemőket. Gondolkoztam is azon, hogy engem örökbe fogadtak volna-e.” Gyermekkora Csorváson telt, a sakktábla-alaprajzú település egyik szolgálati lakásában éltek.

Tizenhat-tizenhét évesen kezdett el verseket írni. Ez volt az első nagy hulláma költészetének, amely huszonegy éves koráig tartott, majd a katonaság okozta traumák hatására elapadt benne. „Nem az a típus voltam, aki előrefut. Hosszasan érleltem magamban a verseket. Amikor ismét a felszínre törtek, már együtt tanítottunk Ecsegfalván Mónikával, a feleségemmel. Sok szempontból aranykor volt, sokat köszönhetünk most is annak az alkotói, pedagógiai szakasznak. De ezek a versek még nem voltak elég erősek, noha voltak közöttük jó anyagok is. Egy belső hangra hallgatva abbahagytam a versírást, és inkább a gyerekirodalom felé fordultam. A költészetem búvópatakká csendesült. A harmadik felszínre törését újabb vízkitöréshez hasonlíthatnám. Ez a szakasz azóta tart.”

Sokáig nem publikálta verseit, egy idő után azonban már annyi gyűjt össze belőlük, hogy tehernek érezte. „Úgy voltam vele, hogy ezt most vagy átadom másnak, vagy meg fog romlani. Rájöttem, hogy ezek az alkotások már nem nekem szólnak. Rólam, de másoknak. Szemezgettem több irodalmi folyóirattal is, hol lenne érdemes publikálnom. Akkoriban még a kiskunfélegyházi vasútállomáson is lehetett kapni ilyesmiket. Nem voltam képzett irodalmár, de sokat olvastam és engedtem, hogy olvasmányélményeim hassanak rám. A verseket csak azután kezdtem kötetbe válogatni, hogy elkészült egy-egy ciklus, és azután ciklushoz választottam folyóiratot. A szerkesztők többsége persze elutasító volt, az első egy-két évben sokan pattintottak vissza.” Végül a Hitelben jelent meg először felnőtteknek szóló verse.

Ha egy szerkesztő kritizálta költészetét, azt már érdemi visszajelzésnek tekintette. Füzi Lászlótól például megkapta, hogy túlságosan zártak a szövegei, lepattan róla az olvasó. Ezen komolyan elgondolkodott. Várady Szabolcs, a Holmi szerkesztője elsők között válaszolt neki pozitívan. „Róla azt kell tudni, hogy tizenegyszer dobta vissza Lackfi János verseit, és csak tizenkettedszerre engedte megjelenni” – mondta Zsille Gábor. Miklya Zsolt Cérnatánc című verseskötetéhez, amely 2002 és 2007 közötti alkotásokat tartalmaz, Várady írt ajánlót. Ebben azt fogalmazta meg, hogy Miklya formailag képzett, még sincs benne kényszerű kötöttség, és komolyan veszi a mesterségét. A Cérnatánc után tizenkét év telt el felnőtteknek szóló verseskötet publikálása nélkül, ezért is fontos mérföldkő a Párakép fölött.



Az ihlettől a forgácsig
„Amikor megkerested a Magyar Naplót a kiadás ügyével, éreztem, hogy nagy a tét, hiszen tizenkét év szünet hosszú idő. Azt azonban nem mondhatni, hogy ezalatt tétlen lettél volna, hiszen az átküldött anyagaidból két könyv is kijött volna” – mondta Zsille Gábor. „A harmadik kötetnyit én vettem ki belőle elküldés előtt” – válaszolta Miklya Zsolt. „Nem szeretek pusztán néhány verset átküldeni, az olyan, mintha diktálni akarnék. Válogasson a kiadó és a szerkesztő!” Hozzátette: vannak periódusok, amikor könnyen jönnek a versek, akár két-három szonett is egy nap. „A harmadik vízkitörésem óta nagyjából folyamatos ez az állapot, de változó intenzitású: néha csillapodik. De olyan is van, hogy jambusokkal álmodom. Úgy is mondhatni, hogy eljambulok. Ilyenkor érdemes versböjtöt tartanom.”

Miklya szerint az alkotófolyamat mindig talál magának rést, ahol beszivároghat – nála általában hajnalban. „Egyszer túlhajtottam magam, ennek eredményeképpen a végsőkig kimerültem, és éjjel igen rosszul aludtam. Hajnali fél ötkor félálomban megjelent egy verssor a fejemben, amelyben testet öltött ez a különös létállapot. Visszaalvás előtt még gyorsan hozzáköltöttem egy sort, és mivel az eredménnyel ugyancsak elégedett voltam, memorizáltam az egészet, hogy el ne felejtsem. Ez segített az állapotom feldolgozásában is. De ez a fajta misztikus, félálomban jövő ihlet ritka ajándék az Úrtól, amelyet nem várhatok el, ezért inkább tudatosan igyekszem kihasználni versírásra a hajnalokat. Inkább korábban felkelek írni, mint hogy hagyjam elmúlni ezt a napszakot alkotás nélkül.”



De hogyan születik az ihlet? – adódik a kérdés. „Ha külső hatás ér, azt először magamba engedem, jó mélyre, azután ott vagy megmozdít valamit, vagy nem.” Van, hogy dallam is születik a gondolat mellé, ilyenkor magában vagy félhangosan dúdolja azt. Ezt nem szabad zenehallgatással megzavarni, mert a kívülről érkező dallamok nem segítik az ihletet, csak akadályozzák az alkotást. A helyszín legalább ennyire fontos: számára a vonatút nem unalmas, kényszerű tevékenység, hanem jó alkalom a versírásra. „Nemcsak laptopot, papírt, íróeszközt viszek ilyenkor magammal, de egy könyvtárnyi könyvet is, mert sosem lehet tudni, melyikre lesz éppen szükségem.” Fontos része még az életének a műhelymunka, mert szeret másokkal együtt dolgozni. „A feleségem az alkotótársam is” – vallja.

Korábban papírra írt, de később áttért a számítógépes szövegszerkesztők használatára. Ez a váltás azonban nem jelentette azt, hogy radikálisan meg kellett volna változtatnia az alkotói módszereit. „Az úgynevezett versnaplómat nagy stócnyi papírköteg alkotta, benne hét-nyolc év anyagaival. Ebbe nemcsak kész versek kerültek, de ötletek, próbálkozások is, amelyeken az egyes versek keletkezési folyamatai nyomon követhetőek. Az az érdekes, hogy számítógépen is elmentem a különféle változtatásokat és a korábbi variánsokat. Úgy érzem, meg kell őriznem őket. Az írás pillanatában egyszerűen le kell írnom mindent, nem kontrollálom a verssorok kifakadását. Utólag kell tudni válogatni, majd a rostálás során megmaradt verseken tovább alakítgatni. A műhely ilyen. Tele van forgácsokkal.”




Barna Bálint

Fotók: Füle Tamás