Mindennapi kenyerünk

A protestáns spiritualitás a napi feltöltekezésre helyezi a hangsúlyt, mert az Istennel való kapcsolat életközösség. Németh Dáviddal beszélgettünk a rendkívüli helyzetről, lelki éhségről, a kegyesség forrásáról, közösségi útkeresésről, spiritualitás és misszió kapcsolatáról, szülő- és istenképünk összefüggéseiről és az ébredés fontosságáról.

Elhalasztották a járványveszély miatt a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Spiritualitás és misszió az egyházban továbbképzésének harmadik műhelynapját. A Lelki éhség 3.0 elnevezésű, kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött konferencia várhatóan 2020. november 12-én lesz megtartva, a tervek szerint a korábbi időpontra meghirdetett programmal. Fontos azonban, hogy addig se szoruljon háttérbe az egyházunk életében a kegyesség, azaz a protestáns spiritualitás – hívta fel a figyelmünket Németh Dávid teológus professzor, a KRE HTK Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője, a kurzus egyik tantárgyfelelőse, akivel spiritualitás és misszió aktualitásairól beszélgettünk.



Rendkívüli intézkedéseket vezettek be a koronavírus-fertőzés terjedésének megfékezése érdekében a Károli Gáspár Református Egyetemen. Hogyan birkóznak meg a feladattal?
Az elsődleges szempont, hogy meg kell tanulnunk tudatosan kezelni a járványhelyzeteket és ilyenkor is felelősségteljesen viselkedni. Szerencsére a Neptun rendszere kommunikációra és tananyagok tárolására is alkalmas. Szinte minden előadásnak megvan a vázlata, amelyet, ha a szakirodalommal együtt feltöltünk, akkor a hallgató nem szenved hiányt tanulnivalóban. A felsőoktatásban hallgatók eddig is otthon tanultak leginkább. Ebből a szempontból szerencsésebb a helyzetünk, mint a közoktatási intézményeknek. A mi karunk azonban nagy hangsúlyt helyez a személyes kapcsolatokra. A teológia alapvetően dialogikus tudomány, együtt keressük az igazságot, tehát valójában minden óránknak interaktívnak kell lennie. Ez most csorbul az intézkedések miatt – de ezt mindenki megértéssel fogadja.

A kollégiumi tűzeset kapcsán már megtapasztalhatták a teológushallgatók, hogyan lehet rendkívüli helyzetben helytállni. Ez a tapasztalat is hasznosulhat most?
Bizonyos szempontból valóban könnyebben vesszük a jelenlegi helyzetet annak köszönhetően, hogy tavaly óta úgyszólván „edzésben” vagyunk. Adja Isten, hogy a hasonlóságok itt véget is érjenek, és az aktuális rendkívüli helyzet ne okozzon a hallgatók számára akkora lelki megrázkódtatást, mint a tavalyi kollégiumtűz! Igyekszünk megakadályozni a pánikhangulatot, és nagyon bízunk benne, hogy sikerül elkerülni a nagyobb bajt.

Sokan élelmiszerkészleteket halmoznak fel, hogy a testi éhség ne okozzon gondot. Mi a helyzet a lelki éhséggel? Spirituális tartalékokat is lehet előre begyűjteni?
Élelmiszerből be lehet spájzolni, lelki táplálékból nem. Ezért óvatosnak kell lennünk a testi és a lelki éhség párhuzamaival! Jézus a lelki éhséget a mindennapi kenyérhez hasonlította, amellyel rendszeresen táplálkoznunk kell. Ő az élet kenyere, tehát vele kell eleven kapcsolatban lennünk, és ezt nem lehet kampányszerű feltöltődésekkel helyettesíteni! A protestáns spiritualitás éppen erre a napi feltöltekezésre helyezi a hangsúlyt, mert az Istennel való kapcsolat életközösség. Természetesen kellenek lelkigyakorlatok és más olyan alkalmak is, amelyek valóban segítik ezt az elmélyedést, de nem spekulálhatunk erre. Isten mindennap kész biztosítani az elegendő lelki táplálékot. Ezért fontos a napi bibliaolvasás, a napi csendesség, a rendszeres imádkozás. Nem a nagy lelki élmények ellen szólok ezzel, hanem a folyamatosan gyakorolt kegyesség mellett.



Hogyan segíthet ennek megélésében a Spiritualitás és misszió az egyházban kurzus?
A cél az, hogy a koncentráltabb spiritualitás megélésében és annak továbbadásában is segítsük a lelkészeket. Reményünk szerint ez azt eredményezheti, hogy sokszorozódik a spirituális segítség. A kurzus oktatói, éppúgy, mint a hallgatók, nagyon lelkesen, lelkiismeretesen, tényleg belülről fakadó elszántsággal vesznek részt a képzésben, ami biztató jel. Nagy súlyt helyezünk arra, hogy belső átalakulásnak, érési és tudatosulási folyamatnak kell végbemennie a képzésben részt vevő lelkészek kegyességi életében. Bár a lelkigondozói és más képzéseknek is van ilyen oldala, de ennél a kurzusnál határozottan arra törekszünk, hogy ne pusztán a kegyességgel kapcsolatos ismereteket adjunk át, hanem annak gyakorlatát is. Fontos, hogy a lelkészek másokat is segíteni tudjanak a kegyesség megélésében. A tudás csak az egyik fele ennek, a másik fele egészen személyes.

Kifejezetten protestáns spiritualitás kialakítására törekednek. Ez mit jelent pontosan?
Ennek vannak előzményei a protestáns hagyományokban, csak most éppen olyan korban vagyunk, amikor ezek elhalni látszanak. Ez a hullámzás mindig jellemző volt egyházunk történelmére. A reformáció százada például szellemi jellegű ébredés volt, a lelki ébredés a 17. században érkezett, bő százéves csúszással. A puritanizmus kimondta, hogy a hit nemcsak ismeret és igaznak tartás, hanem szívbéli bizalom is, ezáltal válik élővé. Az evangélikusoknál a pietizmus töltötte be ezt a szerepet. A 20. században pedig volt egy nagy ébredés, aminek az utóhatásait még fiatal lelkészként éltem meg. Az én spiritualitásom is kezdetben jórészt ebből a hagyományból táplálkozott, és mindmáig meghatározó maradt számomra. Ez a tradíció a mi nemzedékünkkel valójában megszakadt.

Mi lehetett ennek az oka?
Felnőtt egy generáció kegyességgyakorlási minták nélkül. Akiket mi tanítunk, sokszor már nem is kaptak segítséget ebben. Nem láttak otthon követhető példát a szüleiktől. Sokan bekerültek egyházi iskolába, hitre jutottak, de nem tudják, hogyan éljék meg a hitüket. Ez a hiány termelte ki az igényt arra, hogy ezen a területen lépjünk. Ha nem fogalmazzuk meg a protestáns spiritualitás lényegét, és nem mutatjuk be kegyes életünkkel a gyakorlatát, akkor a lelkészek és a gyülekezeti tagok ismeretlen eredetű, kétes értékű forrásokhoz fognak nyúlni spiritualitásért. Az egyház a kétezer éves története alatt nagyon sok idegen hatásnak volt kitéve, olykor más vallások lelki gyakorlataiból is merített. Ez sokféle torzulást okozott, ezért újra és újra vissza kell térnünk a forrásokhoz.

Mit tanít a kegyesség forrásáról a Szentírás?
Jézus igen erős fenntartással fogadta korának kegyességgyakorlási módszereit, és megfordította a logikájukat: legyen eleven kapcsolatod Istennel, és ha már buzog a tiszta forrásból a víz, az talál magának medret. Nem a vizesárok megásásával kell kezdenünk, mert az abban felgyűlt esővíz nem lesz tiszta. Aki élő vizet akar inni, annak először a forrással kell kapcsolatba kerülnie. Ha a forrás nagy erővel adja a vizet, akkor lesznek medrek, amelyekbe beletalál. Az a kegyesség, amely a tiszta forrásból táplálkozik, sokféleképpen megélhető. A Bibliában ezért nincsenek előírások arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megélnünk a spiritualitást. Minden olyan kísérlet, amely a hitmegélést módszertanná kívánná tenni vagy valamiféle előírásnak megfeleltetni, az minimum gyanús.



Hogyan hozható egyensúlyba az intellektuális megközelítés és a lelkiség megélése?
Ebben nagy szerepe van a közösségi kontrollnak. Együtt keressük Isten igazságát, bölcsességét, útmutatását, a Vele való kapcsolat megélésének eleven lehetőségét. Ez ki kell hogy egészítse az egyéni hitgyakorlást. Lehetnek egyéni meglátásaink arról, hogy kicsoda Isten és mi az akarata az életünkkel kapcsolatosan, és lehetnek felemelő tapasztalataink a csendességeink gazdagító voltáról, de a testvéri közösség tagjai fognak visszajelzést adni arról, hogy ezek összhangban vannak-e mindazzal, amit ők tanultak Isten Igéjéből, és amire a Szentlélek őket elvezette.

Meddig tart a közös útkeresés?
Az egyház sohasem mondhatja azt, hogy megérkeztünk, itt már megállhatunk. Halálunk pillanatáig útkeresők vagyunk. A megdicsőülés hegyén a három kiválasztott tanítvány szívesen ottmaradt volna Jézussal, de nem jött el az ideje a hajlék építésének, le kellett menniük utána a völgybe. Communio viatorum az egyház: olyan közösség, amely úton van, és ez folyamatos tanulást, keresést jelent. Mégsem a kereséseinknek az eredményeként találunk rá a „kincsre”, hanem csak felismerjük, amit már megkaptunk: hogy megtaláltak vagyunk.

Hogyan kapcsolódik össze mindez a misszióval?
A misszió mindig spirituális alapon áll. Ha nem, akkor szerintem nagyon nagy baj van, mert ilyenkor vagy militáns indulattal akar a keresztyénség újabb területeket meghódítani, vagy pedig megalomániásan akar egyre nagyobbá és nagyobbá válni. Só- és mécseslétre hívattunk el, nem arra, hogy folyamatosan terjeszkedjünk. A spiritualitásból fakadó misszió viszont azt jelenti, hogy megtaláltam a „kincset”, amit meg akarok osztani másokkal, lehetőleg minél több emberrel. Ha én szeretem az embertársaimat, akkor megkínálom őket boldogságom kulcsával. A spiritualitásból fakadó missziót mindig a másikért érzett felelősség és szeretet vezérli.

Ez a felelősség hogyan ültethető át a gyakorlatba?
Részben ennek megvalósítása miatt is szeretnénk műhelymunkánkat kiterjeszteni, és mások számára is hozzáférhetővé tenni. Ezt szolgálják a kurzushoz kapcsolódó műhelynapok, de tervezzük egy kézikönyv megjelentetését is. Odafigyelünk a hallgatói igényekre, kérdésfeltevésekre is, hiszen sokakat foglalkoztató témákat vethetnek fel. Tőlük ered az őszre halasztott műhelynap kerekasztal-beszélgetésének a témája, az apakép is. Sajnos társadalmi jelenség manapság, hogy az apák vagy hiányoznak a családokból, vagy nem töltik be azt a szerepet, amit Isten a teremtésben szánt nekik. Erről beszélnünk kell.



Hogyan függ össze a spiritualitás a szülőképpel?
Ennek a milyenségéről nagy viták vannak, de hogy van kapcsolat, azt már senki nem vitatja. Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül az istenkép alakulása szempontjából a bennünk élő szülőképek jellemzőit és a szüleink iránti kötődésünk mintázatait. Freud még úgy vélte, ebben csak az apakép a döntő, de ezt már a későbbi pszichoanalízis is cáfolta. Az anyaképnek és az apaképnek, valamint a velük kapcsolatban szerzett tapasztalatoknak döntő szerepük van az istenképünk kialakulásában és az Istennel való kapcsolat ápolásában. A hit bensőséges kapcsolat Istennel, amelynek az elsődleges jellemzője, hogy mély és bizalomteli szeretet köt össze azzal, akitől minden tekintetben függ az életem. Ehhez hasonlót először az anyánkkal való kapcsolatunkban tapasztaltunk. Úgy tekintettünk a személyére, olyan elvárásaink voltak vele szemben, mintha isteni tulajdonságokkal bírna. Később rá kellett jönnünk, hogy mindez illúzió, mert ő nem mindenható, nem mindent tudó és nem mindenütt jelenvaló. Boldog ember az, aki egyszer ráébred arra is, hogy egyvalakire viszont igazak ezek a jellemzők – Istenre. Ennek fő előképe az anyánkkal való kapcsolat.

Összeegyeztethető-e a szülőképből eredő istenkép azzal, hogy az egyház Jézus menyasszonya? Vagy ez már egyfajta képzavar?
Tulajdonképpen a házastársi kapcsolatban valamilyen formában az anya-gyermek kapcsolat bensőségességét éli át az ember. Ez is megmutatja, hogy azokat a gondolatokat, amelyeket a későbbi pszichológia felvet, már ott találjuk a Bibliában. A Szentírás képekkel, hasonlatokkal él, mert másként nem lehet arról beszélni, akiről nincsenek fogalmaink. A közvetlen tapasztalataink, élményeink csak segítenek elképzelni, amit nem lehet elképzelni, de a használt képek csak utalnak a másképp ki nem fejezhető valóságra, nem képezik le azt. Istennel való kapcsolatunk a hasonlóság ellenére nem ugyanarról szól, mint a házastársi kapcsolat, hanem valami másról és többről: az egyháznak bensőséges kapcsolatban kell állnia Krisztussal. Ezt jelenti a spiritualitás.

Hogy áll ma az egyházunk a spiritualitás és a misszió ügyében, és merre tartunk?
Sokszor úgy látom, mintha stagnálna a kegyességünk. Mintha elválasztottuk volna egymástól a spiritualitást és a missziói tevékenységet, és önmagában misszióként éljük át azt, hogy iskoláink vannak, egyetemünk van, több emberhez jutunk el. Intézményesítettük a missziónkat, ami önmagában még nem lenne gond, de mintha hiányozna mögüle a spirituális háttér. Nem mindegy ugyanis, hogy spirituális indíttatás volt-e előbb vagy az intézményesülés. Újra kellene gombolnunk a kabátot. Az az imádságom tárgya, hogy adjon Isten ébredést az egyházunknak. Enélkül ugyanis hosszú távon nem lesz se kegyesség, se misszió, legfeljebb csak intézményesített egyházi működés.

Mi a mi felelősségünk ebben?
Mi megtehetünk mindent, ráébredhetünk hiányosságainkra, buzgón elkezdhetünk dolgozni hibáink kiküszöbölésén, de a növekedést Isten adja. Kiképezhetünk lelkészeket arra, hogy spirituális segítők legyenek, és spirituális segítőkké nevelhessenek akár laikus gyülekezeti tagokat, de ettől még nem lesz ébredés az egyházban. Mégis meg kell tennünk, ami a mi részünk, és imádkoznunk kell azért, hogy Isten áldása legyen munkánkon, hogy Szentlelkét kiárassza ránk. Isten az emberi buzgalmat sohasem hagyta válasz nélkül. Ez nem szabályszerűség, nem a munkánk közvetlen következménye az eredmény, de meg van írva a korinthusiakhoz írt első levélben: „legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban”.