A hála ereje

A hálás attitűd és magatartás kiránthat bennünket meggyőződéseink zsákutcájából és a valóság felé nyithat kaput – tudtuk meg dr. Ferenczi Andreától, a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézete Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszékének adjunktusától, aki több éve kutja a hála és a mentális egészség összefüggését.

Hogyan lehetne meghatározni a hála fogalmát?
Sokan sokféleképpen közelítettek már a hálához. Ciceró szerint a hála nemcsak a legjelentősebb érték, hanem valamennyinek a forrása is. Seneca az ember legszebb cselekedetének tekintette. Aquinoi Szent Tamás a hála kapcsolati aspektusát emelte ki, ami például a szülő–gyermek, ember–Isten, tanítvány–mester viszonyából táplálkozik. Adam Smith skót közgazdász, filozófus szenvedélyként, hangulatként hivatkozik rá, a társadalom építőköveként. Rousseau a hálát a legmélyebb emberi érzelemnek nevezi. Én úgy gondolkodom a háláról, mint ami egyfajta előfeszítettség arra vonatkozóan, hogy a társas helyzeteket pozitívan értelmezzük. Tágabb értelemben pedig a világ, az élet egészére vonatkozó, abban a jó dolgokat felismerő és megbecsülő szemléletmódként.

A pszichológia hogyan értelmezi a hálát?
Egyrészt érzelemként vagy érzelmi állapotként, amikor hálásak vagyunk egy másik személynek a jóért, amit tett értünk. Ugyanakkor stabil vonás is lehet, ha nemcsak egy helyzetre adott válasz vagy reakció a hála, hanem általában véve is hálásak vagyunk. Azok, akiknél a hála személyiségvonás, azaz életvitelszerűen hálásak, ők erősebb, nagyobb hálát élnek meg egy pozitív történés hatására, illetve gyakrabban vált ki hálát náluk egy kisebb gesztus vagy kedvesség is.

Mikor és miért fordult a pszichológia figyelme a hála felé?
A lélektan területén a 2000-es években megjelent új irányzat a betegségek és azok gyógyítása mellett ráirányította a figyelmet az emberi erősségekre, a fejlődési lehetőségekre és a jóllét kérdéseire is. A mentális zavarok megnövekedett száma miatt előtérbe került a megelőzés, így az olyan pozitív érzelmek, mint a megbocsátás, a remény, a megelégedettség és a hála kiemelten fontos területe lett a pozitív pszichológiának. A stigmatizálás helyett az egyén belső erőforrásait, erősségeit helyezte a fókuszba. A múltra, a jelenre és a jövőre vonatkozó pozitív értelmek átélése pedig a mentális egészség alapja lett.

Hozzájárulhat-e a gondolkodásmódunk megváltoztatása testi-lelki egészségünkhöz vagy gyógyulásunkhoz?
Sok és sokféle szakember állítja, hogy a szenvedés az eseményekkel kapcsolatos meggyőződéseinkből fakad. A sztoikusok szerint egyetlen dolgot befolyásolhatunk: a körülményekkel kapcsolatos értékítéletünket, meggyőződésünket. Ez nem rossz hír, ha az értékítéleteink okozzák a lelki problémákat. Tegyük fel, hogy valaki méltánytalanul bánik velünk. Az életvitelszerűen hálás ember, noha fájhat neki, amit hallott vagy tapasztalt, nem adja át magát a csüggedésnek, a haragnak, a bosszúnak, mert átlátja, hogy végül is semmi rossz nem történt vele. Lehangolt, levert csak akkor lehetne, ha úgy ítélné meg, hogy a másik ártott neki. Sajnos egész életünkben arra kondicionálnak bennünket, hogy így ítéljük meg a helyzetet. A hálás attitűd és magatartás kiránthat bennünket meggyőződéseik zsákutcájából és a valóság, ezzel együtt a lelki egészség felé nyithat kaput.



Ezek alapján milyen összefüggés mutatható ki a hála és életünk minősége között?
Ahogy vizsgálatunk egyik résztvevője nagyon érzékletesen megfogalmazta: „Az esti hálalistám, ahogy végigmegyek a nap eseményein, kezdi újraírni életem történetét a jelenben, és kezdem úgy érezni magam, mint akit kiragadtak a tűzből, kimenekítettek és megmentettek.” Noha egónk gyakran kampányol a hiány és a félelem mellett, amikor mégis sikerül elcsípnünk és megköszönnünk mindazt a jót, ami körülvesz bennünket, hamar észrevehetjük, hogy oldódik a szorongásunk, jobb baráttá és társsá válunk, javul a teljesítményünk, jobban tudjuk mozgósítani problémamegoldó felkészültségeinket, ellenállóbbak leszünk a stresszel szemben, jobban alszunk, még a reggeli kávénak is jobb íze lehet és határozottan kedvesebbnek látjuk a bennünket körülvevő embereket. Aki hajlamosabb a hála életvitelszerű megélésére, gyakrabban él meg más pozitív érzelmeket is és ritkábban tapasztal negatívakat. A gyakorta megélt pozitív érzelmek abban segítenek, hogy elégedettebbek legyünk az életünkkel.

Saját kutatásai is megerősítették ezeket?
Igen, a hála hatásának meglepően széles spektrumával találkoztunk. Középiskolásoknál összefüggést találtunk a hála és az önértékelés, a kooperatív konfliktusmegoldás, valamint a negatív megítéléstől való félelem között. Az idősebb korosztálynál – akiknél a múlt gyakran rákúszik a jelenre – segít kimozdulni a hibák és hiányok szűk keretei közül. A hálán keresztül erősödik a múlttal kapcsolatos pozitív szemléletmód. Pedagógusoknál azt láttuk, hogy a hála rendszeres gyakorlásának hatására erősödött az élettel szembeni pozitív attitűd és a koherenciaérzés, gyarapodtak személyes erőforrásaik. Egészségügyi dolgozóknál adaptívabb megküzdési stratégiák kialakításához vezetett a négyhetes hálanapló vezetés. Várandós kismamáknál csökkentek a depresszív tüneteket, ami összefüggésben van a normális születési súllyal és az anya-gyermek kötődéssel. A Covid második hullámában többszáz fő bevonásával végzett vizsgálatunk azt mutatta, hogy a hálanapló vezetés olyan tapasztalatokkal képes gazdagítani az egyént akár két hét alatt is, amelyek az élet egészét megélésre érdemesebbé teszik, függetlenül attól, hogy az összességében kielégítő-e.

Hogyan kell elképzelnünk ezeket a kutatásokat?
Egy kérdőívcsomag – amely a különböző célcsoportoknál más-más skálákat tartalmazott – felvétele után arra kértük a résztvevőket, hogy általában négy, ritkábban két hétig vezessenek hálanaplót, azaz minden nap végén írjanak le legalább öt dolgot, amiért aznap hálásak. Ezt követően ismét kitöltettük a kérdőíveket és megnéztük, mi változott. A naplóvezetés segít észrevenni és rögzíteni az élet azon aspektusait, amelyek felett a mindennapok során legtöbbször átsiklanánk, vagy nem ruháznánk fel azokat különösebb érzelmi tartalommal. Amikor figyelmünket arra irányítjuk, ami van, ahelyett, ami hiányzik, illetve amikor a dolgok milyensége helyett a dolgok meglétére kezdünk el koncentrálni, újra értelmezzük azt is, hogy mi számít fontosnak. Felismerhetjük, hogy a rendelkezésünkre álló dolgok bőségesen elegendők. A hálanapló vezetés segít örülni, számba venni és megünnepelni a napokat, megragadni fontos pillanatokat.

Beépíthető-e a hála a személyiségbe, hogy az ne csupán rutin legyen, hanem olyan átélt pillanat, amely az említettekhez hasonló változásokat hozhat?
Igen, a hála tanulható és egész életünkben fejleszthető képesség. Egyéb pozitív szokásokhoz hasonlóan sok ismétléssel lehet elsajátítani és megszilárdítani. Ugyanakkor a hálás hozzáállás hamarabb válik életvitelünk részévé, ha hasonló emberek vesznek körül bennünket. Nagyon nehéz kifejlesztenünk magunkban a hálára való készséget, ha a környezetünkben mindenki a negatívumokra koncentrál.

Ha rászánnánk magunkat erre a tanulásra, mikor és hogyan kezdjünk hozzá?
Például holnap reggel, miután megszólal az ébresztőóra: Köszönöm, hogy egy újabb napot tölthetek ezen a Földön. Szeretteink némelyikének talán már nem adatik meg ez a kiváltság. Folytathatjuk később ezzel: Köszönöm, hogy tudok járni és eljuthatok a munkahelyemre, bevásárolni, sportolni. Kevés kell a boldog élethez, s mindaz benne van abban, ahogyan gondolkodunk. Vegyük elő azt a füzetet, amit régóta őrizgettünk hasonló célra, és a nap végén gondoljuk át, mi történt aznap. Meséljük el magunknak a hétköznapokat és az ünnepnapokat. Minden nap írjunk le négy-öt dolgot, ami megmelengette a szívünket, aminek örültünk, amiért hálásak vagyunk, akikért vagy akiknek hálásak vagyunk; mindennapi tevékenységekre is gondolhatunk; önmagunkkal kapcsolatban is megfogalmazhatjuk, amiért hálát érezünk, akár egyéni képességekért vagy személyiségjegyekért.

Lényeges ezeket leírni? Nem elég gondolatban összegezni a napot?
Az írás önreflektív cselekvés. Fontos írni. Kellemes következményként, amikor majd megkérdezik tőlünk, hogy telt az előző hét, hónap, év, emlékezni fogunk rá, s nem mondjuk azt, hogy semmi nem történt. Egy idő után pedig az „emlékező én” jobb információforrás lesz a „tapasztalt én” örömszerzésében is. A hála ilyenformán értelmet tud adni a múltunknak, ugyanakkor segít megbékélnünk a jelennel és látást is adhat a jövőre nézve.

Miben látja a hálakutatás átfogó és távlati célját?
Az elmúlt években közel ezer személyt vettünk rá arra, hogy vezessen hálanaplót. Közülük sokan jelezték vissza, hogy négy hét elteltével is folytatták, ami segített a gyász feldolgozásában, az elengedésben, egy nehéz emberi vagy éppen a házastársi kapcsolat rendezésében, a megbocsátásba, hangulatzavarok enyhülésében, sőt, várva várt gyermekük megfoganásában is. A hálakutatás, illetve az eredmények gyakorlati alkalmazása az egyházi lelkigondozással foglalkozókat és a pszichológusokat is közelítheti egymáshoz. A terapeutákat arra ösztönzi, hogy vallásos és nem vallásos klienseik körében is alkalmazzák a hálanapló vezetés módszerét. A lelkészek és lelkigondozók pedig a hála mentális egészségfejlesztő hatásával is megismertethetik a rájuk bízottakat.

Volt valamilyen személyes indíttatása, amikor elkezdett ezzel a témával foglalkozni?
Ahogy témaválasztásaimat leggyakrabban a Szentírás inspirálja, ezúttal az 50. zsoltáron tűnődtem el, amely az Istennel és a felebaráttal rendezett kapcsolat nem mindig könnyű követelményrendszerét a hála légkörében és Isten szabadításának reménysége alatt állítja elénk. Az eredeti héber szövegből kiderült, hogy a „szabadítás” kifejezéshez leggyakrabban az ellenségtől való megmenekedés kapcsolódik, de jelentésspektrumában megtalálható a szorult élethelyzetből, pszichés megterheltségből vagy akár testi betegségből való kimenekedés is. Ennek kapcsán merült fel, hogy a hála rendszeres megélése vajon hozzájárul-e az életminőség javításához, erősíti-e az értelmes élet tudatát, tanulható- és fejleszthető-e, hogy milyen gyakran és intenzíven éljük át a hála érzését, illetve milyen szerepet játszik mentális és fizikai egészségünkben.

Ön miért a leghálásabb?
Életem azon pillanatáért, amikor egzisztenciálissá vált a viszony köztem és Isten között, amikortól fogva nem hivatkozhatom többé arra, hogy Isten rejtőzködik. A kegyelemért, hogy nemcsak azt látom, hogy nincs remény, hanem azt is, hogy csak remény van. Az Istennel és a Bibliával való kapcsolatomért, mert ennélfogva tudhatom, ki vagyok, és ettől a kapcsolattól függ az is, hogy kivé leszek.


Barna Bálint
Képek: pexels.com, Ferenczi Andrea