„A múlt megismerése stabilitást ad a jelenben”

Nem elég csupán élményeket adni, az ismeretszerzéstől sem szabad megfosztani a látogatókat – állítja Simonffy Krisztina művészettörténész. De vajon mire jó a múlt megismerése? Érdekli ez egyáltalán a gyerekeket? Mi az, ami a digitális és interaktív kiállításelemeknél is hatásosabb? Erről beszélgettünk a Pozsonyi úti református gyülekezet tagjával.

A nyolcvanas években a régi bérházak mind nyitva álltak, a gyerekek egyikből ki, másikba be szaladgáltak, bújócskáztak, vagy a nemrég született kismacskákat keresték. Krisztina a belvárosban született, hétéves koráig a Vámház körúton éltek becsüs szüleivel egy későromantikus házban, aztán a Hermes-udvar impozáns épületébe költöztek át – ezeknek az épületeknek művelődéstörténeti jelentőségét azonban csak jóval később értette meg. A régi bérházak felfedezésének öröme azonban már gyermekként is magával ragadta, szívesen járt ki a Károlyi-kertbe, ahol akkoriban nagy csúszdák álltak a kastély előtt. Most itt beszélgetünk arról, miért választotta a művészettörténészi pályát.

A szüleid foglalkozása hatott rád?

A szüleim gyűjtötték, felbecsülték, adták-vették a műtárgyakat. Kiskamasz voltam, amikor nekem is megmutatták, melyik milyen anyagból, technikával készült, meg is kellett becsülnöm, melyik mennyit ér, hogy kicsit beletanuljak a szakmába. Otthon is régi bútorok, porcelánok, fémtárgyak vettek körül minket. A nagyapám ráadásul jelvényeket, kitüntetéseket gyűjtött, főleg 1945 előttieket, a biztonság kedvéért néhány azutánit is. Nekem is megvolt az ezirányú érdeklődésem: szerettem rajzolni, minden kézműves tevékenység nagyon vonzott, de nem szerettem volna alkotói pályára lépni, nem is tartottam magam elég tehetségesnek hozzá. De az irodalmat és a történelmet szerettem, így a művészettörténetben kibontakozhattam. Ebben a szakmában fontos szerepe van a vizuális érzékelésnek, hiszen foglalkozásunk, vizsgálódásunk tárgyai a műtárgyak és épületek, amelyek elsősorban látványukkal hatnak ránk.

Pontosan mi a dolgod művészettörténészként?

A művészettörténészi pályám egyetem után az örökségvédelmi közigazgatásban indult, eleinte védett műtárgyakkal foglalkoztam. A védett műtárgy a védett kulturális javak körébe tartozik; kiemelkedő jelentőségű, mozdítható képzőművészeti vagy iparművészeti alkotás, technikai, közlekedési vagy természettudományos emlék. Védettsége révén közhiteles nyilvántartásba kerül, a tulajdonosaiknak pedig különböző kötelezettségeik vannak: megfelelő állapotban kell őket megőrizniük. Restauráltatni, felújíttatni azonban csak engedéllyel lehet ezeket a tárgyakat, ezért ha eladják, elajándékozzák őket vagy az őrzési helyük megváltozik, azt be kell jelenteniük az illetékes hatóságnál. Én magam is adtam ki restaurálási engedélyeket, de kiviteli engedélyezési, védési eljárásban is részt vettem. Jelenleg a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. Műtárgykezelési Osztályán dolgozom műtárgyreferensként, a feladatunk a cégünk kezelésében, valamint állami tulajdonban lévő várakban, kastélyokban kiállítandó és kiállított műtárgyakkal kapcsolatos szakmai feladatok ellátása. Ezek egy része nyilvántartási feladat, például a saját tulajdonú műtárgyak szakleltározása, másrészt mi intézzük a tárgyak biztosítását, illetve kölcsönzését is. Utóbbira azért van szükség, mert létesítményeinkben nem csak a NÖF Nkft. műtárgyait állítjuk ki, hanem országos és regionális közgyűjtemények, egyházi gyűjtemények darabjait, illetve magánszemélyektől kölcsönzött műtárgyakat is. Ezen kívül esetenként az új kiállítások kurátorainak szakmai munkájába is bekapcsolódunk, részt veszünk a kölcsönzendő műtárgyak kiválasztásában. A múzeumok raktáraiban olykor évtizedek óta biztonságban őrizték ezeket, ám nagy részüket létesítményeinkben kiállítva láthatja először a nagyközönség.

A Nemzeti Kastély- és Várprogramban jelentős európai uniós segítséggel 30 műemlék – 18 kastély és 12 vár – újul meg. Az épületek nemcsak régi szépségüket nyerik vissza, hanem új funkciókkal is gazdagodnak, hogy adottságaikhoz méltó módon megfeleljenek a mai kor turisztikai igényeinek. A tatai Esterházy-kastély felújítása idén teljesen elkészül, 2022 végéig pedig megújul a bajnai kastély, a nádasdladányi Nádasdy-kastély, a dégi Festetich-kastély, a füzérradványi Károlyi-kastély és a tiszadobi Andrássy-kastély is.

Mitől jó egy műtárgy?

A mi szempontunkból például attól, ha bizonyítottan valamely kastélyhoz vagy főúri családhoz köthető az eredete, vagy jellegében, stílusában illeszkedik a feltételezett vagy ténylegesen dokumentált korabeli enteriőrbe. Továbbá, a maga korában is megfelelő minőségben állították elő, nem pedig 1945 utáni stílbútorról van szó, jó állapotban maradt fent és kevés átalakításon esett át. Ezt rövid időn belül elfogadható áron megtalálni a hazai vagy külföldi műkereskedelemben sokszor nem egyszerű feladat.

Porosodhatnak még padlásokon értékes műtárgyak, és előkerülhetnek még?

Az értékes műtárgyak, például a mívesebb, intarziás bútorok már bekerültek a műtárgypiac vérkeringésébe. Padlásokról manapság ilyen jellegű tárgyak ritkán kerülnek elő. Felbukkannak viszont olyan tárgyak, amelyeket az adott kastélyban élő család vagy szűkebb környezete használt korábban, ezek, persze, el is koptak, és mivel nem voltak szépen kidolgozott darabok, a restaurálásuk sem érte meg a tulajdonosnak, hogy a műtárgypiacon értékesítse őket. Ezekből a nem kvalitásos használati tárgyakból, amelyek inkább a történeti értéküknél fogva fontosak, kevés ugyan, de kerülhet még elő. Ha az adott kastélyba, az adott enteriőrbe visszakerülhetnek, attól lesznek igazán értékesek.

Mire tanítanak ezek a kastélyok, tárgyak? Egy-egy kiállított darabot látva mindig szembeötlő, hogy egyszerre voltak tartósak és szépek. Mintha nem lett volna bóvli változatuk, hiszen a paraszti kultúra tárgyai a maguk nemes egyszerűségében is minőségi és esztétikus darabok voltak.

Ezt a különbséget észlelni a régebbi korok és a mai korok között egyre nagyobb szomorúság számomra. Ma már nehezen lehet találni egy mestert egy műemlék templom vagy kastély kapuzatának vagy ablakkeretének felújításához, cseréjéhez, ha a korábbit megközelítő tisztességes szakmunkával szeretnénk elkészíttetni azt. Ennek a hátterében az áll, hogy a fejlett nyugati technológiából is hiányzik az az eszmény, ami a régmúltban volt: hogy olyan minőséget adok ki a kezemből, ami száz év múlva is minőség lesz. Évekig szárítom azt a fát, évekig raktározom, hosszú távra szervezek. Ma nagyfokú kereslet van, gyorsan beszerzik az alapanyagot, gyorsan legyártják, és kész – minden a profit érdekében történik. Régen a tárgyak hosszabb időre készültek, és drágák is voltak, ezért vigyáztak is rájuk, ami azért volt lehetséges, mert a használóik nem siettek, mindennek megadták a módját. Ma már arra is rácsodálkozom, hogy pusztán egy kilencvenes évekbeli ruhadarab anyaga, szabása, varrása is mennyivel időtállóbb volt, mint a maiaké. Pedig csak húsz-harminc év telt el! De vegyünk például egy templomépületet! A Pozsonyi úti templom 1942-ben készült el, eredeti faajtói, rézkilincsei a korban modern formát képviseltek, mégis jó minőségben készültek, és ma is stabilak és szemet gyönyörködtetők.

Hogyan lehet bemutatni egy régi kort, hogy az érdekes legyen napjainkban?

A kultúra is fogyasztási cikk, úgy kell tálalni, hogy minél többeket vonzzon, mert a bevétel biztosítja a fenntarthatóságát az adott létesítménynek vagy kiállításnak. Manapság előszeretettel alkalmazzák a különböző installációkat és más digitális eszközöket, de nem szabad túlzásba vinni ezeket sem. Most már van időbeli rálátásunk, hogy miért nem. Általában elvonják a figyelmet a kiállított tárgyaktól, főleg a fiatalabb korosztályét. Interaktív, persze, nemcsak az lehet, ami digitális. Vagyis nemcsak az érintőképernyős, beépített technikai megoldások alkalmazását kell jól átgondolni, hanem a játékokét, kirakókét is. Ezek nem rossz dolgok, de fontos, hogy a minőséget tartsuk szem előtt, ne a mennyiséget. Fel kell tennünk a kérdést, mi célt szolgálnak, és hogy mennyi ideig fenntarthatók. Annál nincsen szomorúbb látvány, amikor egy-két év után ezek elromlanak, elkopnak. Csalódást okoz a látogatóknak, a gyerekeknek is. Az élményszerzés mellett továbbra is fontos a tudásközvetítés, az, hogy a látogatók bizonyos megszerzett tudással gazdagabban térhessenek haza.

Azt mondják, a vizualitás korát éljük, talán ezért is fektetnek akkora hangsúlyt a látványelemekre.

A mostani muzeológia abba az irányba megy el, hogy nem kell a sok szöveg, de már kezdünk átesni a ló túloldalára. Sokszor a műtárgy megnevezése, alapadatai sincsenek feltüntetve. Én e téren, bevallom, konzervatív vagyok. Számomra elengedhetetlen legalább annyi információ, hogy mit látunk, mikor készült, milyen anyagból és technikával, és esetleg ki alkotta. Amiről ismeretünk van, az az érdekes számunkra, az hat hosszabb távon. Valamiféle erőfeszítést mindig kell tenni azért, hogy élvezzünk bizonyos dolgokat. Nem a régi múzeumok vitrinjeinek napszítta apró betűs leírásaira gondolok, persze, de az alapinformációkat át kell hogy adjuk, és jó, ha adunk egyfajta áttekintést és értelmezést a látottakról.

Mit gondolsz a személyes tárlatvezetésről?

Az embereknek még mindig fontos a személyesség, a gyerekeknek is. Az egyszerűen megérthető, jól rendszerezett tudást érdekességekkel, konkrétumokkal, jól tagolt előadással lehet átadni. A kísérő szöveget ideális esetben a kurátor írja meg, a tárlatvezetőnek pedig jól kell előadnia azt. Itt sem jó viszont túlzásokba esni, a jelmezes, szerepjátékos tárlatvezetést például nehéz jól csinálni. Elhasználódik a jelmez, nem eredeti a viselet, nem áll jól, az eljátszani kívánt történelmi személy hangja hamisan csengő, affektáló – sokak számára ez inkább a bemutatni kívánt témától elidegenítő hatást kelt.

Pedig azt gondolnánk, a gyerekek figyelmét épp a „varázslat” kötheti le.

Az interaktivitás nagyon jó, de inkább a múzeumpedagógiai foglalkozások fontosak. A gyerekek leülnek egy asztalhoz, a múzeumpedagógus néhány érdekes tárgyat odavisz és megmutat nekik. Egyvalakire figyelnek, ahogy az iskolában is. Gyermekpszichológiai kutatások is kimutatták, hogy másként figyel, tanul a gyerek akkor, ha ez nem spontán adódik, hanem a felnőtt, a tanár felhívja a figyelmét valamire, megmutat neki valamit. Az agy sokkal több információt tud ilyenkor feldolgozni. Ez valamilyen keretben történik, és a személyesség, a személyiség is fontos szerepet kap ebben. A tárlatvezetés vagy előadás sikeressége – gyermek, de felnőtt látogatók esetében is – nagyban függ az illető tárlatvezető, múzeumpedagógus egyéni és szakmai rátermettségtől is.

És a pedagógus magáénak is kell hogy érezze a kiállítást, az ügyet.

És nem csak ő! A kastélyok, várak felújításánál látjuk, hogy mennyire fontos a helyi politika, de emellett talán még inkább a helybeliek bevonása, érdekeltté tétele a kastély vagy vár működtetésében, életre keltésében. A megújuló kastélyokba tervezünk kiadványokat, tárlatvezetést, audioguide-ot, visualguide-ot, de ahol nem zajlik éppen felújítás, még néha az is előfordul, hogy nincs egy A/4-es lap, amin a látogató elolvashatná, mit is lát éppen. A fővároshoz közel eső létesítmények nem kaptak uniós támogatást, hiszen az a cél, hogy az ország vérkeringésébe nehezebben becsatolható helyeken újítsák fel a kastélyokat. De amellett, hogy állami kezelésben van egy-egy kastély, fontos lenne, hogy az ott élők is magukénak érezzék őket, és valahogy tartalommal töltsék meg. Ne csak esküvőket szervezzenek oda, hanem aknázzák ki és ezen az alapvető módon gondozzák is ezeket a páratlanul értékes műemlékeket.

Mit adhat nekünk, ha lehet róla fogalmunk, mi történt a múltban?

Belső igény, hogy az ember visszatekinthessen: legalább a dédszülőkig visszamenőleg tudja, hogy az ősei mivel foglalkoztak, hol éltek. Ez biztonságot, stabilitást ad a jelenben. Ezt a lelki szükségletet nem lehet virtualitással, „mesékkel” vagy bármi mással helyettesíteni, ezért van szükségünk tárgyakra, épületekre, emlékhelyekre. Miért van az, hogy emberek, akik lehet, hogy nem is gyakorolják a hitüket, mégis útra kelnek, hogy elmenjenek legalább évente egyszer az ország másik végében lévő családi síremlékhez? Halottak napján a temetőkben alig lehet látni olyan sírt, ahol ne lenne mécses vagy virág. Nemzeti vonatkozásban épp olyan fontos a közös emlékezet kézzel foghatóvá tétele. Az, hogy milyen módon őrizzük meg, vagy hogyan értelmezzük a múltat, az nagyon sokféle lehet. De amikor már ez sem fogja érdekelni az embereket, az már a végnapjainkat fogja jelenteni.

Miket ajánlanál megtekintésre a reformátussághoz kötődő várak, kastélyok, múzeumok közül?

A református egyház számára is nagyon fontosak azok az oktatási intézmények, ahová el szoktunk testületileg kirándulni, a Debreceni Református Kollégium Múzeuma vagy a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei. De nem szabad megfeledkeznünk a magyar református köznemességről, a hozzájuk kapcsolódó emlékekről, kastélyokról sem! A péceli Ráday-kastélyról, a tuzséri Lónyay-kastélyról, a fáji Fáy-kastélyról, a jövőben megújuló geszti Tisza-kastélyról vagy a komlódtótfalusi Becsky–Kossuth-kúriáról! A péceli Ráday-kastély nemcsak a dunamelléki egyházkerület közösségi tulajdonába került hatalmas gyűjteményt létrehozó Ráday család miatt fontos, de azért is, mert a kastélyt díszítő falfestményciklusok kiemelkedő emlékei a 18. századi barokk kastélyfestményeknek, hiszen nagy részük jó állapotban maradtak fenn. A díszterem falképciklusa például Ovidius Metamorfózisából vett mitológiai jeleneteket ábrázol, amit Ráday Gedeon erkölcsi tanításul, példaként kíván a szemlélő számára nyújtani. – Melyek azok az utak, amelyeket követni kell, és melyek azok, amelyeket el kell kerülni, mert bukásba vezetnek.

Értem, hogy a művészet inspirációs forrás, de hogyan tudod felkelteni a gyermekeid érdeklődését a kultúra iránt?

Egész pici koruktól kezdve minden este mesélek és énekelek nekik. Szeretem ezt az esti szertartást, hogy a fürdés után hozzák a könyvet, amelyikből szeretnének mesét hallani, az ágyból meghallgatják, és mese után még hármat-négyet énekelek nekik a szokásos dalokból. Ez nekem is lelki szükséglet. Akár a népmesékben, akár az 1945 utáni Csukás István- vagy Bálint Ágnes-mesékben annyi érték van, annyi kedves humor, és a Mazsola-mesékből sokszor én is tanulok arról, hogyan kell gyereket nevelni. A gyerekek ezt szeretik, de nemcsak este szoktunk énekelni, hanem máskor is.

Persze, ahogy cseperednek, a korosztályuknak megfelelő rajzfilmekre is egyre nagyobb lesz az igényük. Míg kisebbek voltak, abban állapodtunk meg, hogy hétköznap régebbi, klasszikus esti meséket nézünk, ezek kicsit lassabbak, persze, hiszen a történet természetesen bontakozik ki. Ez lehet, hogy először kicsit unalmasnak hat, de rájönnek, hogy ennek a történetnek sokkal több értelme van, mint a fejhangon visítós, felpörgetett tempójú meséknek. Amikor mi voltunk gyerekek, egy nap egy mesét néztünk meg a televízióban, ezért gondolatban többet foglalkoztatott minket az az egyetlen történet, képi élmény, amit láttunk. Akár egy teljes hetet kellett várnunk a következő epizódra. Most akár egy nap több rajzfilmet is megnézhetnek a gyerekek, de ugyanaz a minőség nagyobb mennyiségben már rontja, nehezíti az értelmezési lehetőséget. A gyerekeimnek mostanában a hallgatott mese sokszor elég, a nagyobbak már saját maguk is olvasnak ifjúsági és gyermekirodalmat.

Ezek szerint nem tiltod őket a modern rajzfilmektől sem?

A fogyasztói léttel folyamatosan harcot vívni nem lehet. Nem lehet mindent teljesen elutasítani, mert az marginalizálódáshoz vezet. Így viszont állandóan értékelnem kell, választanom, a gyerekeket is mindig orientálni. Persze, amint kitalálok egy rendszert, mindig valami más kísértés adódik – ez fárasztó.

Kiállításokra is elviszed őket?

Kiállításokra inkább a két nagyobbat szoktam vinni. Az a tapasztalatom, hogy néha jó, ha meg kell küzdeni egy élményért: már az odaút, az eljutásért való fáradozás is része annak, hogy megtanulják értékelni az arra érdemes dolgokat. Legutóbb épp a péceli Ráday-kastélyba vittem el a lányaimat. A kicsi és a középső nyargalászott egyik teremből a másikba, és Flórának, a legidősebbnek magyaráztam csak el, hogy melyik kép mit ábrázol, mire figyeljen. Igaz, középső lányom lefényképezte az épületet, és épp ma reggel elkérte a telefonomat, kikereste ezt a képet, és a naplójába lerajzolta az épület homlokzatát. Lehet, hogy mi szülőként frusztrálódunk, hogy mi értelme volt ennek a kirándulásnak, mi maradt meg, pedig nem tudhatjuk, ezek az élmények milyen módon formálódnak bennük tovább.

Lehet, hogy a hittel is így van ez?

Flóra lányom kilencéves volt, amikor elmentünk a Magyar Nemzeti Múzeumban a reformáció 500. évfordulóján rendezett Ige-Idők című kiállításra. Nagy élmény volt, hogy a harmadikos hittanismereteivel milyen sok ábrázolásról tudta, melyik bibliai jelenethez kapcsolódik. Ez megerősített abban, milyen jó, hogy egyházi iskolába jár. Nem egyszerűen művelt ember lesz, hanem valahogy más lesz a világhoz a viszonya. Még akkor is, ha kamaszként esetleg eltávolodik kicsit az egyháztól, bármi lehetséges. De ezek nagyon mély gyökerek, amelyek meghatározzák az ember életfelfogását. A hit a kultúrával is összefügg, és fordítva – a kettő elválaszthatatlan.

Képek: Füle Tamás/ parokia.hu, explorerworld.hu