Majd a kövek...

A Parókia portál szerkesztőségvezetője, Füle Tamás képeiből rendezi idei első időszaki kiállítását a budapesti Bibliamúzeum. A február 2-án nyíló tárlat közel-keleti, kelet-afrikai és a Mediterráneumban készült képekből válogat, melyek az európai kereszténység hitvalló szerepére is rávilágítanak.

„Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” – mondja Jézus jeruzsálemi bevonulásakor a farizeusoknak, akik szerint rá kellene szólnia az Őt magasztaló tanítványokra.
Majd a kövek… – ezzel a címmel nyílik 2023. február 2-án Füle Tamás kiállítása a budapesti Bibliamúzeumban.
A Parókia portál szerkesztőségvezetője így vallott erről:
„Régóta foglalkoztat ez a jézusi mondat, már csak azért is, mert az egyházi kommunikációban minden törekvésünk arra irányul, hogy ne a köveknek kelljen kiáltaniuk. Látjuk, hogy létszámában csökken, de a nagyobb baj, hogy erőtlenedik az európai kereszténység, ami keresztény emberként, a személyes felelősség okán is foglalkoztat. Mi történik velünk, és mi lesz ennek a kifutása? Fotós utazásaim során az elmúlt évtizedekben egyre inkább kiéleződött bennem ez a kérdés. Akkor nehezedett rám igazán, amikor néhány évvel ezelőtt Izraelben – a Negev-sivatagban túráztam és fotóztam.Ha már lehetséges, hogy a kövek fognak kiáltani, akkor nézzünk rá a kövekre, gondoltam.”

Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. 
(Jézus bevonul Jeruzsálembe, Lukács evangéliuma 19. fejezet, 37-40. vers)

Az e köré a kérdés köré rendeződő kiállítás képei zömmel a Közel-Keleten, Kelet-Afrikában és a Földközi-tengeri partvidéken készültek. Füle Tamás fotósként egy időben sokat járt ezeken a vidékeken. „Sivatagi tájrészletek, romos épületek, működő templomok hangulatképei egyaránt láthatók majd kiállítva olyan emberekkel együtt, akik ebből a háttérből tartoznak a kereszténységhez. Mivel mi innen tekintünk rá az ő világukra, óhatatlanul magunkban hordozunk egyfajta kontrasztot – magamat sorolva első helyen –, mint az elkényelmesedett, összkomfortos európai keresztény lét részesei. A világnak azokon a részein, ahol kisebbségben, veszélyben, elnyomásban vagy kiszorításban élnek keresztény emberek, súlyosabb a hitvallásuk, sokkal inkább állásfoglalás, mint a miénk. Valódi erőfeszítéseket tesznek a hitük továbbadására, megélésére. Mi, akik személyes megtérés általi életfordulásunkból fakadóan igyekszünk a hitünk megélésére, a kulturális hagyományozódást, a megöröklött vallást sokszor talán lekicsinyelljük, miközben például a zsidóság körében a Szentföldön, vagy a Közel-Kelet muszlim többégű államaiban, ahol az ókorra nyúlnak vissza a keresztyén gyökerek, mindez teljesen természetes. A népegyházi jelleg nálunk is megvan, de ahol a keresztények nehéz helyzetben vannak, ott ez a fajta kulturális hagyományozódás is megtartó erő. Nekem személyesen több lépésre volt ahhoz szükségem, hogy meglássam ennek a jelentőségét és valódi értékeit.”

Füle Tamás nem tartja magát fotóművésznek, abban az értelemben legalábbis biztosan nem, hogy nem konstruál képi üzeneteket. Megpróbál jelen lenni, látni és fotózni, kellő együttérzéssel és alázattal közelítve az emberekhez, eseményekhez, helyekhez. Számtalanszor túllépett saját komfortzónáján, eközben valódi kincseket fedezhetett fel. „Amikor egy-egy beszélgetésben az általam felkeresett muszlim többségű országok szóba kerülnek, minimum meglepetést, de inkább döbbenetet vált ki ezeknek az országoknak az említése akár, különösen az egyedül bejárt útjaim. Persze, az idegenkedés és még inkább a félelem az ismeretlennek szól. Leginkább azért tartunk veszélyesnek népcsoportokat, embereket, mert nincsenek személyes tapasztalataink, nem voltunk abban a közegben, nem ismerjük más kultúrájú, vallású emberek gesztusait, kommunikációját. Nagy ajándéknak tartom, hogy bennem nincs félelem például az arabokkal szemben, be tudom skálázni, hogy egy hétköznapi szituációban, városi környezetben vagy épp egyedül a világ végén, amikor találkozom egy idegennel, hogyan is érdemes hozzá közelednem. Van bennem tudatosság, hogy mit mutatok felé, és van bennem bizalom, nyitottság is, és ebből jó dolog szokott kisülni. Feszültséget az indokolatlan félelem, az idegenkedés, a negatív gesztusok váltanak ki, problémás helyzeteket, akár konfliktusokat leginkább ezek idézhetnek elő.”

Ami a keresztények és muszlimok együttélését illeti, arról számos tapasztalatot szerzett elsősorban a Közel-Keleten – idézi fel. „Az első személyes élményeim Izraelből származnak. Csaknem három évtizede jártam először a Szentföldön, egy zenekar szakmai útját kísérhettem. Akkor még működő kibucokban szálltunk meg, zeneiskolákban jártunk, több helyen családoknál laktunk, vagyis sokkal jobban beleláttunk az ott élők mindennapjaiba, mint később, amikor utazóként jártam az országban. Szembesültem a média torzító hatásával, amin keresztül annyit látunk, mintha a Szentföldön óriási politikai-ideológiai tömbök feszülnének egymásnak. Ott azt tapasztaltam, hogy mindkét oldalon a meghatározó többség normálisan szeretne élni – értve ezen a családi életet, a színvonalas oktatást és a stabil egzisztenciát –, de mindenhol hangosabbak náluk a szélsőségesek, akik vallási és politikai alapon hergelik a többieket és ugranak egymásnak. A zsidóságban ez ugyanúgy megvan, mint a palesztinok között.

Az említett első szentföldi látogatásunkkor laktunk olyan zsidó családnál, ahol elmagyarázták, hogy a családi házukban az építési szabályzat szerint is kötelezően kialakított és berendezett, élelemmel feltöltött óvóhelyre milyen jelzésre, hogyan kell visszahúzódni. A hatéves gyerek is tudja, hogy mit kell tenni, ha légiriadó van. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy ugyanabban az utcában fele-fele arányban élnek jól szituált zsidó és palesztin családok, és a gyerekeik együtt játszanak az utcán, egyszóval létezik normális együttélés. Persze, szerencsés voltam, mert akkor és azután is minden közel-keleti országban, ahol jártam, békeidőben járhattam.

Libanonban például a szabad vallásgyakorlás a politika színterén is hangsúlyosan megmutatkozik, hiszen a tizenöt éves libanoni polgárháborút 1989-ben lezáró Taif Egyezmény kimondja: a köztársasági elnöknek maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnita muszlimnak, a parlament elnökének pedig siíta muszlimnak kell lenni – ez a konszenzus szükséges feltétele a kormányalakításnak.

Szíriát úgy jártuk végig, hogy gyönyörködtünk abban, hogy háborítatlanul élnek és élik meg vallásukat a keresztények a muszlim tengerben, szabadon gyűlnek össze a templomaikban, senkit nem zavart a másiknak a hite. Aztán a polgárháború ezt rendesen összezavarta, voltak, akik kihasználták a helyzetet arra, hogy ellenségeskedést szítsanak, bármiféle vélt vagy valós sérelmet ekkor toroljanak meg. De arra is láttunk példát, hogy a szélsőségesektől a keresztény templomot muszlimok egy csoportja védte meg. Ha jól olvas az ember híreket, kiderül, hogy nem fekete-fehér dolgok ezek.”

Mint ahogy azok sem, amelyek itt és most, a közelünkben vagy akár velünk történnek – tette hozzá. „Nagyon vágynék arra, hogy a jézusi alapvetések szerint tudjuk kezelni az összes olyan kérdést, helyzetet, ami szembejön velünk, akár menekültekről, akár háborúról, akár másfajta krízishelyzetről van szó. Az evangéliumokban olvassuk, ahogyan Jézus jelen volt a találkozásaiban. Soha nem úgy indult a beszélgetés, hogy előbb tisztázzuk, te melyik pártnak vagy a tagja, vagy milyen ideológiai alapvetés szerint rendezted be az életed. És nem úgy volt, hogy amikor odalépett valaki hozzá, Jézus vett egy nagy levegőt, és rögtön elmondta, hogy akkor ezt hagyd abba, azt kéne csinálni, ide menjél, oda ne menjél, hanem mindig volt egy megismerési folyamat, meghallgatás, megértésre törekvés a részéről. Jézus számára mindig az ember volt a fontos, és Ő először mindig kérdezett. Ha a közéletben, a misszióban, és személyes életünkben ez alapvetés lenne, akkor sok minden másként működne.”

Füle Tamás korábbi kiállításai
Párhuzamos valóság – Jeruzsálem (2008.)
Kapcsolat-felvételek (2009.)
Jó családból származó (2010.)
Csenddé lett (2012.)
Átutazóna (2014.)
Reform – kor – társ (2015.)
Ahol összeér Ég és Föld (2016.)

A kortárs szövegírók reflexióival kiegészült Majd a kövek… című kiállítást 2023. február 2-án, csütörtökön du. 17 órakor Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke nyitja meg a budapesti Bibliamúzeum földszinti kiállítótermében (1092 Budapest, Ráday utca 28).

A tárlat április 15-ig tekinthető meg hétköznapokon keddtől péntekig 10 és 17 óra között, szombatonként pedig 10 és 14 óra között.

A kiállításhoz múzeumpedagógiai program is kapcsolódik. További információk: a Bibliamúzeum honlapján.