Alapjaiban dönti meg a rendőri sztereotípiákat, ahogy te létezel.

Sokan mondják, hogy a lelkészit is. (Nevet.)

Mennyit teszel az erőnlétedért?

A rendőrségnél évente van fizikai és egészségügyi felmérő is, ez ösztönöz persze, de a sportolást elsősorban magamért csinálom. Sport közben egyedüllétre vágyom, legtöbbször a futást, vagy az úszást választom. A futás nekem az imádság ideje is, arra használom, hogy a lelkem utolérje magát; mi is történt aznap, mikor reagáltam rosszul, hogyan lehetne másként. 

A személyiséged azért is izgalmas, mert nem hiszem, hogy van még valaki, aki teljes értékű lelkészi szolgálatot és teljes értékű civil foglalkozást egyszerre folytat.

Kegyelem az, hogy képes vagyok rá, de nekem most teljes az életem. Amikor hit nélkül voltam rendőr, nagyon hamar elviselhetetlennek tűntek azok a terhek, amivel nap mint nap szembe kellett néznem, mint a  halál vagy a családon belüli erőszak.
Amikor csak a lelkészi szolgálatot végeztem az egyház védett közegében, azt éreztem, hogy nem tudok eléggé közel lenni az emberek hétköznapi valóságához, problémáihoz.
A kettős hivatásban az életem két pillére a helyén van, pedig az emberi életek legnehezebb részét látom sokszor, de ott van számomra az egyház megtartó közege, és ott van Isten jelenléte minden percemben. Az egyik szerepem motiválja a másikat. Ha az egyikben felvetődik egy kérdés, a másikban ott van a válasz, vagy fordítva.

Tudsz erre példát mondani?

Sokszor kérdés az a rendőri munka során, ha nincs is direkt kimondva, hogyha van Isten, akkor miért enged megtörténni szörnyű dolgokat?
Naponta olvasva az Igét, és kapcsolatot ápolva Istennel rögtön látszik, hogy nem az Ő akarata, hogy tragédiák történjenek, hanem hangsúlyos az ember felelőssége.
Nem lehet Istent felelőssé tenni azért, ami az emberek hatásköre.

Amikor egy a zsidó rabbinak nekiszegezték a kérdést, hogy hogyan hihet valaki Istenben a holokauszt után, Ő visszakérdezett, hogyan hihet bárki az emberben a holokauszt után?

Sokszor önmaga mélységeit sem ismeri az ember, nem hogy a másikét, de Isten mindent tud. Olykor meglepődöm azon, hogy egy-egy helyzet mit hoz ki belőlem.
Kimegyünk házkutatásra, bemegyünk emberek otthonába, ami nagyon megrázó tud lenni. Vagy egy-egy kihallgatás alkalmával belelátunk családok életébe, emberi kapcsolatokba. Amikor lefoglaljuk a számítógépeket, informatikai eszközöket, átvizsgálás közben nem mindennapi dolgokkal szembesülünk.

Hogyan találod meg a stabilitásodat, hogy mindez ne érintsen meg? Civilként, hívő emberként szeretném kizárni a valóságnak azt a részét például, hogy gyerekeket bármilyen módon bánthatnak.

Bánthatnak, és bántanak is. Olyan nincs, hogy ez engem nem érint meg.
Talán pont ez a valóságkeresés vonzott a rendőri világban. Kilépni az egyház védőburkából oda, ahova Krisztus küldött, olyan emberek közé, akik valamiért nem látják, nem érzik át a tetteik következményét. Itt lép be a hitem. Ahhoz, hogy ezt el tudjam hordozni, folyamatosan kapaszkodnom kell az Istenbe. Sokszor csak kérdezni tudok Jézustól: mi az én szerepem? Mit csináljak? Csináljak valamit? Mondjak valamit?

Van, amikor másodpercek alatt zajlik le ez a kommunikáció Istennel. Ez közvetlen kapcsolatot igényel vele, ami egyrészt csodálatos, másrészt tudom, hogy ha leveszem a tekintetemet Jézusról, akkor rám borul a világ.

Amikor én először szembesültem abúzussal olyan gyereknél, akit ismertem, nem tudtam feldolgozni.

A kihallgatások során én a gyerekre koncentrálok. Arra, hogyan tudok mellé állni ebben a helyzetben. Visszacsinálni már nem tudom azt, ami vele történt, de amikor ott ül előttem, nyomozóként úgy tudok megnyilvánulni, úgy tudom őt segíteni a rendőri eljárás során, hogy az számára a lehető legkisebb trauma és a lehető legnagyobb segítség legyen.
Közben ez azért is nehéz, mert a büntetőeljárásban egy rendőr feladatot teljesít. Számomra feladat volt egyébként, amikor a lelkészi identitásommal visszakerültem a rendőrséghez, hogy a kihallgatásaim ne lelkigondozások legyenek. A lelkigondozásban a segítséget kérő hozza a témát, én csak mellette vagyok – de rendőrként nekem ki kell derítenem az igazságot és nagyon rövid időm van arra, hogy bizalmi helyzetet teremtsek azzal a gyerekkel, akit kihallgatok.

Fel kell építenem számára újra a világot, hogy el merje mondani azt a szégyenét és azt a fájdalmát, amit a felnőttek okoztak neki. A szavaim semmit nem érnek, ha az a gyerek nem érzi, hogy én tényleg segíteni akarok, és tényleg őrá figyelek.

Isten segít nekem abban, hogy meglássam a másik embert a trauma mögött, ez a legtöbb, amit tehetek keresztényként és emberként.

Bővült az eszköztárad azzal, hogy közel tíz évet tanítottál Miskolcon a Lévay József Református Gimnáziumban. Rendőrként is, lelkészként is utat kaptál a gyerekek, a fiatalok felé. Most itt ülünk a közszolgálati egyetemen, itt is hozzájuk kapcsolódsz.

Nagyon szeretek a fiatalokkal beszélgetni. A Lévayban is azt szerettem a legjobban, hogy olyan kérdéseket tettek föl, amelyekre lelkészként lett volna magától értetődő válaszom, mégis újra kellett értékelnem a gondolataimat. Ilyen volt például a pihenőnap megtartásának kérdése. Amikor olyasvalaki kérdezett a parancsolatról, akinek a szülei műszakban dolgoztak, megértettem, hogy nem kezelhetem ezt a kérdést olyan egyszerűen, hogy az a vasárnap és kész, hanem úgy kell átadnom a lényegét, ahogy az annak a diáknak életszerű.  
A fiatalok frissen tartanak, mert nem állhatok elő ugyanazokkal a kész válaszokkal, mikor ők maguk és az őket körülvevő világ is folyamatos változásban van. Itt az egyetemen különösen érzem azt, hogy rá kell hangolódnom a hallgatók felgyorsult életére.
Nagyon szeretek beszélgetni, s erre hívom a diákokat is. Amikor egy-egy órán megérzik ennek a jó ízét, akkor azt sajnálják otthagyni.

Érdekelt a két identitásod közötti váltás. A Lévayban sokan mondták azt neked, hogy túl rendőrös vagy lelkésznek, te pedig úgy fogalmaztál, hogy figyelned kell arra, hogy a kihallgatás ne lelkigondozás legyen. Láttam rólad egy fotót, ami nagyon kifejező.

Arra gondolsz, ami nyáron készült az egyetemi gólyatáborban? Az egyébként egy lelkigondozói helyzet volt, aminek a kulcsa ugyanaz, mint a kihallgatásé: engem nagyon érdekel a másik ember.

A kihallgatás számomra nagyon ridegnek tűnik, téged mégsem tudlak elképzelni rideg kihallgatónak.

Igen, de ez veszélyes is, mert nem vesznek komolyan, hogyha nagyon kedves vagyok. Szoktunk ezzel viccelni, hogy ki a jó zsaru, meg ki a rossz zsaru, és én mindig a jó zsaru vagyok. Ez már így marad, de azért én nagyon szeretek rendőr lenni.

Az identitásom egységes, csak a szerepeim közül kerül előtérbe az egyik, vagy a másik. Számomra segítség, hogyha Isten perspektívájából tudok látni egy helyzetet. Annak a gyereknek, akit abuzáltak, tönkrement az élete.

Lelkészként azt látom valóságnak, hogy Istennek lehetséges a helyreállítás. Ez az evangélium. Fel tudom mutatni annak a gyereknek, hogy nincs vége az életnek, hanem ezzel a nehézséggel, meg a kérdéseivel együtt neki feladata és küldetése van, nem véletlenül van ezen a világon.

Csak az evangélium talaján állva tudom felemelni azt, akivel megtörtént az abúzus, vagy más tragédia, hogy neki is joga és lehetősége van megküzdeni egy teljes és boldog életért.
Hit nélkül ezt nem tudnám megtenni.

Volt olyan sértett, akivel nagyon sokat beszélgettem, mielőtt eldöntötte, hogy vallomást tesz. Ebben az esetben a sértett tanúként jogosult volt megtagadni a vallomástételt. Elmondtam neki, hogy milyen lehetőségei vannak, mi vár rá a büntetőeljárás során, kiterítettem a kártyákat, hogy tudjon dönteni. Ő végül elmondta a saját történetét, hogy mit tett vele a bántalmazó éveken keresztül. Nagyon megható volt látni, hogyan gyógyult ebből azzal, hogy végigkísérte a büntetőeljárást. Minden bírósági tárgyaláson jelen volt, egészen addig, ameddig ítélet nem született az ügyben.

Akkor fellélegzett: most kezdődik az élet. Végigélni vele ezt a folyamatot, látni azt, hogy valaki elindul a gyógyulás útján és fel tud állni, megújul az élete – nincs ennél nagyobb öröm a számomra.

Viszont akit bántás ér, sokszor önmagát kezdi hibáztatni.

A gyerekekre ez halmozottan igaz. Az szokott lenni az első lépés, hogy megértetjük a gyerekkel, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Gyerek-felnőtt viszonylatában a felnőttnek kell tudni, hogy mit szabad és mit nem szabad.

De ez a felszabadítás nem gombnyomásra működik.

A bizalom kiépítése a lényeg, és a gyermektől függ, hogy ez mennyi idő. Igyekszem azokat az információkat átadni, amelyek átadhatók és amelyektől biztonságban érzi magát mellettem, és megosztom vele, ami rá vár, a kihallgatás, a nőgyógyászati vizsgálat. De odafigyelek a szükségleteire, hogy éhes-e, szomjas-e, mert a kihallgatás fárasztó neki is és nekem is.
Felnőttek is visszajelzik egy-egy tanúkihallgatás után, hogy mennyire elfáradtak – hát még a gyerekek.

A bántalmazás tényét nem könnyű felvállalni – egyházi környezetben sem.

Szerintem nagyon fontos, hogy kiálljunk egymásért. Engem nem az háborít fel egyházon belül, ha egy lelkésznő vagy egy gyülekezeti tag kap egy határsértő e-mailt, hanem ha a vezetők tudomást szereznek erről és nem reagálnak. Sokszor én magam is csak felháborodni tudok, ami legfeljebb abban lehet segítség a bántott félnek, hogy megélje a saját haragját.

A legtöbb határsértés ember és ember közt zajlik, és nem ütközik talán egyik törvénykönyv egyetlen passzusába sem. A látható egyháznak viszont lehetősége és kötelessége is képviselni azt az erkölcsi pluszt, amit Jézus Krisztus bízott ránk. Ebbe nem férnek bele a maszatolások.  

Az viszont élesen különválik, hogy mi az, amivel büntetőjogi szempontból tudunk valamit kezdeni.
Ha valamit erkölcsileg helytelenítek, még nem jelenti azt, hogy büntetőjogi szempontból is törvénybe tudom ütköztetni. A rendőrségnél minden állampolgári jelzést komolyan veszünk, de kapunk olyan bejelentést, ami egyszerűen nem a mi hatáskörünk, hanem a gyámhatóságé vagy a családsegítőé.

De ahogy rendőrként, úgy lelkészként is bizalmat kell építenem a hallgatókban. A Közszolgálati Egyetemen az istenképekről beszélgetve kiderült számomra, hogy néhány diáknak az egyház felé tört meg a bizalma. Ezt is ugyanolyan feladat helyreállítani, mint egy kiszolgáltatott helyzetben lévő felé újjáépíteni a bizalom hídját.

Mióta építed az egyetemen ezt a bizalmat?

2018-tól álltam bele ebbe a szolgálatba, ahol az lenne az egyetemi vezetéssel közös célkitűzés, hogy olyan fiatalok végezzenek az egyetemen, akik hitben és mentálisan is erősek, és tudják szolgálni a hazájukat és az egyházukat is reménység szerint. A mostani nehézségünk, hogy akik a koronavírus-járvány előtt rendszeresen részt vettek az alkalmainkon, már lediplomáztak, ezzel kicsit vákuumba kerültem én magam is.
Most egy szabadon választható tantárgy („A vallás különös szerepe a közszolgálatban”) az eszközünk, amivel meg tudjuk szólítani a hallgatókat. Az óráim témáinak felvezetésére a bibliai példákat használom, például a vezetői szerep helyes gyakorlása van most a fókuszban. A Közszolgálati Egyetemen végzettek várományosai annak, hogy vezetők legyenek, szeretném átadni nekik, hogy Isten hogyan gondolkodik egy jó vezetőről. De ahol igazán összeér a rendőri és a lelkészi hivatásom, az például a „Biblia mint a büntető törvénykönyv példatára” című óra.  

Van, amikor ütközik a két szerepköröd?

Elsődleges munkahelyem a rendőrség, ahol a vezetőim tényleg mindenben támogatnak, de a lelkészi szolgálatomat a rendőri munkámhoz kell igazítanom. Nem tudok jelen lenni például a napi eligazítás idejében más helyen.

Volt egy álmod a rendőri lelkészségről.

Azt látom most, hogy nyílnak ezen a területen lehetőségek, de nem tudom, hogy mikor hívja elő ezt Isten. Nem tudom, hogy részese leszek-e majd, de az biztos, hogy én vagyok az első, aki egyszerre viselhetett palástot és egyenruhát. Ez mindenképp mérföldkő.

Fotó: Füle Tamás