Párbeszédben a gyülekezeti valósággal

„Nem praktikákat, hanem teológiát tanítunk, amely Krisztus feltámadásának erejéből fakad” – vallja Literáty Zoltán, aki 2023. augusztus elseje óta vezeti a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karát. Az új dékánnal a lelkészképzés megújításáról beszélgettünk.

Nem lesz könnyű dolga a Hittudományi Kar dékánjaként, hiszen éppen újragondolás előtt áll a magyar református lelkipásztorképzés. Mi motiválta Önt arra, hogy vállalja ezt a felelősséget?
Egyházkerületünk elnöksége azzal az elképzeléssel keresett meg, hogy szeretnék a teológiai oktatást minél közelebb hozni a gyülekezeti valósághoz. Ebben olyan hídszerepet szánnak a Hittudományi Karnak, amely oda-vissza biztonságosan és mindenki számára jól járható, ezért dékánnak olyasvalakit kerestek, aki mindkét területen otthon van. Felkérésük elsőre azért ijesztő volt számomra, mert felmerült bennem a kérdés, hogy akkor hogyan maradhatok református lelkész. Magamra elsősorban református lelkészként tekintek, ezért idő kellett ahhoz, hogy megfelelő csendességgel és imádsággal kérjek bizonyosságot Istentől arra, hogy igent mondhassak. Időt kértem rá, időt kaptam rá, és Isten a maga igei vezetésével megerősített abban, hogy el kell vállalnom. Ez az elsődleges motivációm.

Literáty Zoltán a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán végzett 2001-ben, PhD-fokozatát 2009-ben szerezte. 2020-ban habilitált a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Kutatási területe a gyakorlati teológia, homiletika, retorika, ekkléziasztika. 2003-ban tanársegédként kezdett oktatni a Károlin, 2010-től adjunktusi minőségben. Számos tanulmány és kötet szerzője, szerkesztője és fordítója, magyar és idegen nyelvű konferenciák előadója, szervezője. A Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma Gyakorlati Teológiai szekciójának elnöke, a lelkesz.com prédikációs adatbázis szerkesztője, a Societas Homiletica igazgatósági tagja. 2011-től az Érdligeti Református Egyházközség önálló lelkipásztora, az Északpesti Református Egyházmegye tanácsosa. Dékáni megbízatása mellett a kar Gyakorlati Teológiai Tanszékének tanszékvezetői feladatát is ellátja.

Mit jelent a gyakorlatban az, hogy meg kell erősíteni a gyülekezeti szemléletet a lelkészképzésben?
Konkrétumok szintjén még korai lenne erről biztosat mondani, hiszen nagyon sok párbeszéd kell, hogy megelőzze a részletek kidolgozását. Diákjaink gyülekezetből indulnak – legtöbben ifisként – és gyülekezetbe érkeznek, de már lelkipásztorként, s a közte lévő hat év egy szereptranszformációról is szól. A cél az, hogy a teológushallgatók minél többet érintkezzenek gyülekezeteink valóságával, hogy mély gyülekezeti beágyazottsággal és tapasztalattal rendelkezzenek, és úgy készülhessenek a lelkészi szolgálatra, hogy tudják, pontosan hová fognak megérkezni. Hat év alatt fel kell készíteni őket arra, hogy mi vár rájuk, mit várnak majd el tőlük.

Mindez természetesen nem előzmény nélküli a budapesti lelkészképzésben, hiszen ezt a célt szolgálja többek között az úgynevezett gyakorlati hetedik félév, a teológusnapok vagy a legáció is. Ugyanakkor ez utóbbi alapos átgondolásra szorul, mind a legátusokat fogadó gyülekezetek, mind az egyházkerület, mind a lelkészképző intézmény, mind maguk a legátusok részről. A fent nevezett felek között létrehozandó párbeszédet követően szükséges lenne kimondani, miért fontos intézmény a legáció, mit várunk el tőle és hogyan tudjuk ezt támogatni az egyházkormányzat és az oktatás szintjén.

Hol van a helye ebben a keretben az intézményi lelkészségre való felkészítésnek?
Régóta beszélgetünk arról kollégákkal, hogyan lehetne az alapképzés részévé tenni az intézményi szolgálatra való felkészítést is. A nehézséget ebben egyrészt az okozza, hogy az alapképzés elsődleges feladata, hogy a hallgató tanuljon meg teológusként élni, gondolkodni, dolgozni és emellett tudjon gyülekezetet vezetni, közösséget építeni, igét hirdetni, lelkigondozni. Másrészt a kreditrendszer is abba az irányba terel minket, hogy a felaprózódás helyett nagyobb tanegységekben gondolkodjunk. Különböző tanegységek most is rendelkezésére állnak azok számára, akik kórházlelkésznek, lelkigondozónak, iskola- vagy ifjúsági lelkésznek, missziói lelkésznek vagy idősotthoni lelkésznek készülnének, például választható szemináriumok formájában. Van külön vallástanár szakunk, és kiváló szakirányú lelkésztovábbképzéseink is vannak, amelyek ezt a célt szolgálják. Fontos azonban leszögezni, hogy szó sincsen a parókus lelkészi és az intézményi lelkészi szolgálat szembeállításáról vagy rangsorolásáról. Mindkettőnek fontos szerepe van egyházunk életében, és ezt figyelembe is vesszük, ám a kereteink adta lehetőségek között a képzés elsősorban a gyülekezeti lelkipásztori létre fókuszál.

Nem lehet minden elvárásnak egyformán megfelelni, és ez nyilván a hangsúlyok kapcsán is megjelenik majd. Van-e például elképzelésük arról, hogy akadémikusabb vagy személyesebb irányba vinnék-e el a képzést?
Kicsi kar vagyunk, a lelkészképzést nálunk nem lehet személytelenül csinálni. Évfolyamonként 10-15 fő a hallgatói létszám, mindenkit személyesen ismerünk. Ráadásul a végzettek többsége, 80-90 százalékuk lelkipásztor lesz, leginkább gyülekezeti lelkész. Ahogy az előbb mondtam, az oktatásunk is erre épül. A kívülről jövő felsőoktatási előírásokat és az egyház lelkészképzéssel szemben támasztott elvárásait persze össze kell tudnunk egyeztetni. Részei vagyunk a hazai akkreditációs rendszernek és meg is felelünk a kritériumainak. Munkatársaink magasan képzettek, jól oktatnak, hallgatóink pedig tudományos szempontból is felkészülten lépnek ki a Ráday Ház kapuján. Ami pedig a hangsúlyokat illeti, én annak vagyok híve, hogy lássunk jó célokat magunk előtt, és ezekhez válasszunk járható utat és alkalmas eszközöket magunknak.

Hogyan érdemes meghatározni ezeket a célokat?
A tervezhetőség és a pragmatizmus alapján hasznos lenne előre megmondanunk, hová kellene eljutnia egy elsőévesnek, hová egy harmadévesnek és hová egy ötödévesnek a lelkipásztorrá válás útján, tehát nekik is és magunknak is konkrét elvárásokat javasolt meghatározunk. A mindig aktuális jelen időben, azaz a hat év alatt bármikor érteniük kellene a hallgatóknak, mit miért tanulnak. Általában a képzés középtáján szoktak hullámvölgybe kerülni, amikor egyrészt megnövekszik a vizsgaterhelésük, másrészt a huszadik életévüket elhagyva végérvényesen az éretté válás finisébe fordulva elhagyják a középiskolás attitűdöket és elkezdenek teológussá válni. Nos, egy ilyen élethelyzetben is hasznos lehet, ha mindenki tudja, hogy mit miért csinál. A minősítés, azaz a külső elhívás szempontrendszere felől nézve is jó lenne, ha a teológusok saját maguk előtt is láthatnák, hogy éppen hol tartanak. Mi, oktatói részről pedig igyekszünk ezt akár a tantárgyak szintjén is egymásra épülő célkitűzésekre lebontani. Magunknak is ki kell mondanunk, hogy mit miért csinálunk, és honnan hová akarjuk eljuttatni a leendő lelkipásztorokat.

Kiszámíthatatlan világunkban, ahol egymást követik a különböző krízisek – kollégiumtűz, világjárvány, háború a szomszédban –, hogyan lehet úgy célokat meghatározni, hogy nem tudjuk előre, pontosan milyen kihívásokra kell felkészíteni a lelkészek következő generációját?
Van, ami mindig változik, és ebben tényleg van kihívás, de van egy biztos szikla a lábunk alatt: a feltámadott Jézus Krisztus hatalma és uralma. Hogy mi mindenre kell felkészíteni hallgatóinkat, azt nem tudjuk előre megjósolni, de egy biztos, hogy a feltámadott Krisztus evangéliuma felől értelmezve kell teológussá formálódjanak, hogy képesek legyenek ízig-vérig a feltámadás evangéliumát megélni és hirdetni a világban.

A magam „kaptafájánál” maradva, az evangélium egyszerűen vágyik arra, hogy kihirdessék és hogy megérkezzen az emberekhez. Ebben van egy változhatatlan és egy örökösen változó egység. Az evangélium, a feltámadott Krisztusról szóló örömhír, változhatatlan. Megtörtént és azóta is hirdetjük, bizonnyal feltámadt. Ám a kihirdetés útja bizony változatos, hiszen különbözik a hely, a korszak, a kultúra, azaz a változhatatlan alkalmazkodni akar az éppen aktuális hallgatóhoz. Kálvin szerint ez Isten kegyelme számunkra, hogy alkalmazkodik (akkomodál) hozzánk lelki értelemben érzéketlen teremtményeihez. Így hát minden prédikátornak kötelessége az üzenetet ilyen a hallgatóhoz alkalmazott módon kihirdetnie.

Például ki gondolta volna néhány éve, hogy kamerákba meredve fogunk evangéliumot hirdetni üres templomokban és az internetet használjuk közvetítő médiumként? Erre nem lehet előre felkészíteni egy generációt. Arra viszont igen, hogy az evangéliumnak el kell érkeznie azokhoz, akiknek Isten azt elkészítette. Azaz, arra fel tudjuk őket készíteni, hogy a változhatatlan evangéliummal legyenek képesek alkalmazkodni a folyamatosan változó világban. Mondhatnám, legyünk Pál apostol tanítványai ezen a téren. Ahogy ő maga sem, úgy mi sem praktikákat, hanem teológiát tanítunk, amely Krisztus feltámadásának erejéből fakad.



Ez a fajta alkalmazkodókészség azt is igényli, hogy a teológusok ne a világtól elzárt buborékban töltsék a hat évet, hiszen olyan élethelyzeteket is kezelniük kell majd a gyülekezetben, amelyekkel ők fiatalként még nem találkozhattak. Erre fel lehet készíteni őket?
Ez valóban fontos kérdés, mert egyrészt nem várhatunk két évtizednél mélyebb élettapasztalatot egy huszonévestől, másrészt nem mondhatjuk azt sem, hogy ne közvetlenül érettségi után jelentkezzenek hozzánk az emberek. Máshonnan kell megközelítenünk a problémát. Én például szeretném, ha más végzettséggel rendelkezők, vagy a munka világából érkezők számára is lehetővé tudnánk tenni a lelkészképzést. Ahhoz, hogy a már egzisztenciával rendelkezők ne csak belekóstoljanak a lelkészképzésbe, hanem el is jussanak annak végére és lelkészként is szolgáljanak majd, olyan ösztöndíjrendszerre van szükség, amely meggyőzheti őket arról, hogy akár az élet közepén is érdemes váltani, ha Isten erre hívja őket. Egyházkerületünk egy ilyen ösztöndíjrendszer kidolgozására nem csak érdeklődést, hanem áldozatkészséget is mutat, és bízunk benne, hogy hamarosan erről többet is hírül adhatunk. Az mindenképpen meggyőző tapasztalat, hogy karunkon láttunk már szép példákat arra, hogy nemcsak tizenévesként adatik meg az elhívás, és ezeken a példákon keresztül kellene felmutatni, hogy idősebb fejjel, család mellett is lehet, sőt érdemes nálunk tanulni.

Említette a szemléletváltás kapcsán, hogy nagyon sok párbeszéd kell, hogy megelőzze a részletek kidolgozását. Hogyan képzeli el ezt a párbeszédet és kikkel kell lefolytatni?
Az együttműködésnek több szintje is van. Az egyik a tanári kar, ahol ugyan a formális döntések a Kari Tanácson születnek, de ezeket meg kell, hogy előzze az a fajta közös gondolkodás, amely még elődöm, Kocsev Miklós dékán és Siba Balázs dékánhelyettes alatt kezdődött meg. Az ő útjukat követve továbbra is nyílt és őszinte kommunikációra törekszem, hogy a lényegről beszéljünk, hogy megoldásokra törekedjünk, hogy a végén egységes álláspontot tudjunk kialakítani a fontosabb kérdésekben. Én azt is szeretném, ha nem csak ügyek mentén beszélgetnénk egymással, hanem lelki közösségként is megerősödhetnénk. Ez utóbbi elérését fontos célul tűztem ki magam elé.

Az együttműködés másik szintje az egyházkerület. Az elnökséggel már elindult a párbeszéd, így ezen a téren bizakodó vagyok, de szeretném, ha az egyházmegyei és gyülekezeti közösségekkel is párbeszédet folytathatnánk. Fontosnak tartom, hogy testvéreink az egyházszervezet minden szintjén képbe kerüljenek azzal, hogy mi miért történik nálunk.

Miért fontos, hogy a gyülekezetek is képben legyenek mindezzel?
Ha a teológiai oktatást közelebb szeretnénk hozni a gyülekezeti valósághoz, akkor nemcsak az előbbinek kell lépéseket tennie az utóbbi felé, hanem kölcsönös közeledésre van szükség. Éreztetni szeretnénk gyülekezeteinkkel, hogy a Hittudományi Karon zajló lelkészképzés az övék és értük van, de ehhez érteniük kell, hogy mi miért történik nálunk, és látniuk kell, hogy honnan hová tartunk. Csak akkor fognak imádkozni értünk, áldozatokat hozni a lelkészképzésért, fogadni vagy kiküldeni testvéreket, ha céljainkban osztoznak. Én magam is szívesen elmegyek bárhová, hogy ezt a víziót megosszam. Szeretném kiemelni ennek fontosságát presbitériumokban, közgyűléseken, értekezleteken, továbbképzéseken, találkozókon, és mindenhol, ahova csak meghívnak és ahol meghallgatnak.

Nemcsak az egyházkerület szintjén zajlik a magyar református lelkészképzés újragondolása, de országosan, sőt, határokon átívelően is. Mennyire lehet közös nevezőre hozni a Kárpát-medence különböző teológiai képzéseit?
Már megkezdődött az ezzel kapcsolatos párbeszéd a hat teológiai kar között Gér András zsinati tanácsos vezetésével, de még csak a kezdő lépéseknél tartunk. A legfőbb célunk, hogy meg tudjunk fogalmazni egy mindenki számára elfogadható közös minimumot. Ez alatt nem olyan részletkérdéseket kell érteni, hogy mindenki tartson ugyanannyi görög órát, hanem annak a nagy, közös ívnek a felvázolását, amelyhez mindenki hozzáigazíthatja a képzési hagyományait. Ez azért nem könnyű feladat, mert egészen más gyülekezeti valósággal kell lelkészeinknek Baranyában vagy Borsodban szembesülniük, mint Budapesten, Debrecenben vagy Győr környékén.

Ennyiféle egyeztetés mellett mennyi ideje marad a hallgatókra, saját gyülekezetére és azokra a szolgálati területekre, amelyek eddig meghatározták életét?
Sokan kérdezték tőlem, hogy bírni fogom-e mindezt, és én is feltettem ezt a kérdést Istennek. Az biztos, hogy kevesebb tanórát fogok tudni tartani, mint korábban. Kinevezésem azonban egy hallgatómat se riasszon vissza attól, hogy továbbra is tegeződhessünk egymással. Másoknak talán furcsának tűnhet, de én eddig is tegeződtem velük. Senkitől sem szeretnék eltávolodni, még azoktól sem, akikre kevesebb időm jut majd. De még az időbeli leterheltségnél is jobban aggasztott az a szellemi leterheltség, amely a dékánsággal jár. Fontosnak tartom, hogy amikor a családommal, a gyülekezetemmel, a hallgatóimmal töltök időt, akkor valóban rájuk figyeljek, és ne egyéb teendőim járjanak a fejemben. A most következő tanév sok szempontból tanulóév lesz számomra, és nagyon bízom Istenben, hogy tanítani is fog, hogyan is kell ezt jól csinálni.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás