„Háború ide vagy oda, azért történnek jó dolgok is”
Nem ez az első kortárs magyar ifjúsági regény, amely feldolgozza a holokauszt témáját, de talán az első, ami valós időben játszódik és így vet fel kérdéseket.
Január 27-én este, vacsora után kezdtem felolvasni a könyvet, amit a gyerekeim olyan régóta toltak el maguktól, hogy nekem is szemet szúrt. „Igen, Anya, a Gömb nagyszerű volt, de ezt biztosan nem olvasom el” – mondta a tizenhárom éves nagyfiam, a lázadás bimbózó öntudatával. És ezt mondták a lányok is: Biztos nem.
Zágoni Balázs történeteit a gyerekeim nagyjából azóta hallgatják, hogy felismerik magukat a tükörben. A Barni-könyvek, a helytörténeti munkák, az ifjúsági regények mind-mind ott vannak a polcon, és egy-egy életszakaszuk meghatározó olvasmányaként a gondolkodásukban is.

Nem a szerzővel volt tehát a baj, nem is az olvasással. Megmondom, mi nem tetszett: a téma.
Magam is közelebb voltam a negyvenhez, mint a harminchoz, amikor képes voltam megnézni az első holokausztfilmet. Egészen addig nem mertem szembenézni az emberi gonoszság mértéktelen megnyilvánulásával. Ma is rettegek, ha a villamoson vagy a gyülekezetben valaki egy-egy embercsoporttal szemben elmarasztalóan nyilvánul meg.

A gyerekeimnek az a nagymamája, akit bújtattak a vészkorszak alatt, idén éppen kilencven éves. Életben maradt ő is, a nővére is és az édesanyjuk is – a családból sokan pedig nem.
De vissza az ominózus estére, amikor lassan és egyenletesen kifújtam a levegőt, és elkezdtem hangosan olvasni a regényt!

A könyv nyitó jelenetén a macskával még mosolyogtak a gyerekek, de rövidesen megállítottak. Anya, ezt ne olvasd lefekvés előtt! – kérte a tízéves lányom, úgyhogy megegyeztünk: A csillag és százados hétvégi könyv lesz, a történettel kizárólag világos nappal ismerkedünk.

A regényt a szerző valós történelmi szituációhoz idomulva az évszakokkal tagolja négy nagyobb egységre. Arra jutottam, hogy a második világháború családunkat is érintő, gyerekszemszögből megírt sztoriját négy hétvége alatt fogom átadni a következő nemzedéknek.
Amikor először kezdem olvasni ebéd után, még mindannyian a nappali távolabbi pontjain vannak, mintha nem nekik szólna, mintha most nem lennénk egy teher alatt, mintha nem várnák a történetet.
„Vajon azt szégyelli, hogy a mamája elsírta magát, vagy azt, hogy zsidó?” (23. o.) – ez a regényben a „nem zsidó” barát belső kérdése – a gyerekeim még mindig elég távol vannak tőlem a térben.

Aztán oldalról oldalra, fejezetről fejezetre közelítenek a szöveghez, miközben hangot adnak a felháborodásuknak vagy az értetlenségüknek: de hogyan lehetséges ez? Miért történik ez velük? Tényleg oda fogják adni? Mi történne, ha nem adnák oda? Mi történne, ha nem tennék fel a csillagot?
Ahogy fejezetről fejezetre szűkül a Herzog család élettere, úgy nő a feszültség bennünk, olvasókban – és jönnek a térben egyre közelebb hozzám a gyerekeim. Amikor megszűnik a telefonvonal, beszolgáltatják a rádiót, az oldalkocsis motorkerékpárt, felkerül a sárga csillag, nem használhatják többé a villamost – már minden csemetém ott ül mellettem vagy a kanapé támláján.

Herzog Dávid nem járhat többé iskolába, az édesapja munkaszolgálatos lesz és el kell hagyniuk az otthonukat. Bár nőttön-nő a tehetetlen keserűség, de bele lehet kapaszkodni a történet szerint a fiúk, Dávid és Péter barátságának vékonyka szálába. De nem felhőtlen ez barátság, égetően valóssá teszi a bőr alatt is ható háborús propaganda – aminek a működését a gyerekeim is egyre világosabban kezdik érteni.

Épp ezért is nagyon hálásak, amikor felnevethetnek végre. Mert a humor életmentő és életvédő is egyben – regényen innen és túl egyaránt. Elviselhetővé teszi a növekvő feszültséget, amit olvasás közben magamon is és a gyerekeimen is pontosan látok és érzékelek. A szerző mindig akkor ad muníciót a mosolyhoz, amikor már nagyon nehéz elviselni, ahogy oldalról oldalra fogyatkozik a levegő.

„Akkor hátraarc és mars kifelé!”
De nem csak a humor oldja az olvasva is nehezen hordozható helyzeteket. A gyerekeim is felszisszennek, ha a főhős szerintük rosszul dönt, a körülmények elviselhetetlenül alakulnak, és hangot adnak az értetlenségüknek az emberi gonoszság megnyilvánulásait hallva.

A szöveg ajándéka, hogy mindvégig megőrzi a gyermeki látás- és beszédmódot. Amit nem érthet meg egy 11 éves gyerek, arról nem beszél úgy, mintha a regény elbeszélője, Herzog Dávid megértette volna.
Ilyen jelenség annak a fájdalma, hogy ő maga sem tudja hősnek látni a saját édesapját – pedig mindennél jobban szeretné. Ki is hangosítja saját maga számára, hogy mást várt, más vár az apjától, mint amit ő az adott helyzetekben tesz.

Ez a gyerekolvasónak kapaszkodó, amikor hasonlót tapasztal a saját szüleivel kapcsolatban – a felnőtt olvasó már hallja és látja benne az istenkép torzulásának párhuzamát.

Milyen Isten az, aki nem mutatja meg hősies erejét? Nem siet az övéi segítségére, hanem hagyja, hogy bármit megtehessenek velük?

A hősiesség értékének ledarálása még élesebben jelenik meg, amikor a szatmári nagyszülők belépnek egy vagány antréval: „Én a Magyar Királyi Honvédség kitüntetett főhadnagya vagyok!” – mondja szatmári Tata, aki valóban főhadnagyi egyenruhában pompázik, rajta a vitézségi éremmel. És kiderül, hogy abban a történelmi helyzetben mindez a világon semmit nem jelent.
Megtörténhet, hogy valós teljesítményt, valós emberi értéket politikai ideológia alapján egyszerűen megsemmisít egy hatalmi rend, és annak a kiszolgálói.
Ezzel a ténnyel nagyon nehéz szembenézni gyereknek, felnőttnek egyaránt. De ott ülünk együtt szorosan egymás mellett a kanapén, kapaszkodunk egymás jelenlétébe családként. Együtt vagyunk. Ahogy a regény lapjain is többször kell döntést hozni a szereplőknek arról, hogy vajon mi szolgálja majd leginkább az életben maradást. A fő elv, ami vezeti a családot a döntésben, röviden így hangzik: maradjunk együtt.

A Herzog család egy csillagos ház másfél szobájában szorong. Három generáció és három eltérő életmód, ami adott történelmi pillanatban egyazon tehetetlenség alá van rekesztve. Osztoznak a kiszolgáltatottságon, a veszteségen is. Van, aki már eltűnt a nagycsaládból, mégis valami védettség illúziója ott van velük. Szatmári Mama elmagyarázza Dávidnak, hogy mit jelentenek a csillag ágai. „Isten előttem, Isten mögöttem, Isten a jobbomon, Isten a balomon, Isten alattam, Isten fölöttem.”
De hol van Isten valójában, amikor már a csillagos ház sem ad semmilyen biztonságot?

A humoron kívül a lélektanilag kiélezett pillanatokban mindig megjelenik valaki, akiben egy-egy másodpercre meglátjuk az emberség hősiességét. Ilyen a csillagos házba betörő nyilasokat kiutasító Szíbenliszt Nándor alezredes, de ilyen a svábhegyi lakás cselédje, Rozika is. Akiktől a történet szerint nem várnánk semmit, azoknak a kiállása elementáris erővel hat ránk, olvasókra. Ezeket a jeleneteket csak a könnyeimmel küszködve tudom felolvasni. A vékonyka, idős alezredes és egy vidéki cselédlány jelesre vizsgázik emberségből. Ahogy sokan mások is vizsgáznak a könyv lapjain emberségből – és buknak el rendre.

„…a felnőtteknek sem könnyű újrakezdeni a barátságot”
Könnyű addig barátkozni valakivel, amíg ez egyértelműen mindkét fél javára van. A regény egyik éles kérdése, hogy mi történik az emberi kapcsolatokkal, hogyha kikerülnek nemcsak az egyenrangúság és a kölcsönösség biztonságából, de fenntartásuk életveszéllyel jár?

Tud és akar-e veszteni bárki a barátjáért – és a barátságért?

Hogy mennyire teherbíróak a XXI. századi barátságok, azt nem tudom megítélni. Kibírnak-e ellentétes politikai nézeteket? Kibírnak-e jelentős anyagi különbségeket? Kibírják-e az eltérő lelkiségi irányzatok feszültségét?

A regényben Herzog Dávid nem érti, mi történik azzal a barátsággal, ami Péterhez, szomszédjához, osztálytársához fűzi.
Péteréké lesz az az üzlet, amiért és amiben Dávid szülei dolgoztak.
Péter járhat villamossal és járhat iskolába, nem veri meg senki a nyílt utcán azért, mert van egy sárga csillag a kabátján.
Péter a Balatonon nyaral – Dávid egy svábhegyi padláson, ahonnan csak napnyugta után mehet le az udvarra.
Péter a saját ágyában alszik egyedül abban évben, amikor Dávid matracon, íróasztalon, szalmazsákon, padláson, a szabad ég alatt – szerencsés esetben a testvére és az édesanyja mellett.

Számon tartják egymást, de a barátság nehézségeinek érzelmi hegyeit a gyerekeim is megmásszák velük együtt.
Négy hét alatt tanultunk közösen valamit újra azokról a láthatatlan terhekről, amelyek összeköthetnek és szétválaszthatnak embereket.

Ahogy arról is beszél a szerző, hogy nem minden az, aminek elsőre látszik. Felnőtt felolvasóként a századik oldaltól már türelmetlenül várom, hol az a százados, akit a cím sejtet?! Lassan tűnik elő az alakja és a jelentősége is Ocskay Lászlónak. A valós történelmi személy jóval a halála után, 2002-ben kapta meg a Világ Igaza kitüntetést. (A túlélők dokumentumfilmben emlékeznek róla.) Úgy tűnik, az utókor is nehezen fejtette meg a látszat mögötti valóságot.

A regény felolvasását nemcsak a gyerekeim, a férjem is végighallgatta. Most először engedte közel magához ő is a családja történetét, éppen idén, Budapest felszabadulásának nyolcvanadik évfordulóján. A „haggada”, az elbeszélés nem csak a zsidó hagyományban fontos. A saját családtörténetünk segít megerősíteni és megőrizni az identitásunkat. Ha végig tudjuk gondolni, honnan jövünk, azt is el tudjuk mondani a gyerekeinknek, hogy hol volt Isten a pokolian nehéz helyzetekben.

Képek forrása: Móra Kiadó