„Ha én határozom meg, hol találom meg Istent, akkor mindig olyan Istent találok majd, aki valamiképpen rám hasonlít, aki a kedvemben jár, aki a saját természetemhez kötődik. Ám ha Isten dönti el, hol lehet megtalálni, akkor ez úgy történik majd, hogy nem fog azonnal tetszeni a természetemnek, és egyáltalán nem felel meg az ízlésemnek. Ez a hely pedig Krisztus keresztje." Dietrich Bonhoeffer
Öt centivel az út felett
Azt mondják, hogy számokban szinte minden kifejezhető. Mondhatnám, hogy több ezer látogatója volt a hétvégi református zenei fesztiválnak, ezerötszázan hallgatták az igét a Kálvin téri református templomban, ötszáz fáklyát osztottak ki a fáklyás felvonuláskor, de ezer is elkélt volna, négyszáz fős volt az ötszáz fős kórus, és a második kenyérlángos is jól esett volna a Muzsikás együttes koncertje után. A számok azonban nem tükrözik vissza, milyen volt átélni a közösséget a Kárpát-medence magyar reformátusaival. Talán ha a napszemüvegem mögé rejtett könnycseppjeimet számoltam volna, közelebb kerülnék a lényeghez.
Riportösszeállításunk a fesztiválról.
Olyan is volt, hogy meghatottságomban sírtam, például amikor a kárpátaljai BorzsaVári népizenekar – Kovács Sándor, a mezővári gyülekezet presbitere és gyermekei – léptek fel a Ráday utca 28. dísztermében.
A kilencéves Tamás akkorára nőtt, hogy idén már nem kellett sámlira állnia ahhoz, hogy felérje nagybőgőjét. A „Felszállott a páva” különdíjasa, Dániel gyönyörűen hegedült, a tízéves Abigél tiszta, csengő hangja mindenkit elvarázsolt. Miközben zenéltek a színpadon, mintha a komor falak is felvidultak volna.
Ez a hazám
Beszélgettem egy katolikus asszonnyal, aki több mint három évtizednyi németországi tartózkodás után hazaköltözött Magyarországra. Arra vonatkozó kérdésemet, miszerint jól tette-e, hogy visszajött, értelmezni sem tudta. A piliscsabai Bartus Anna azt mondta, megragad minden alkalmat, hogy részt vegyen tartalmas rendezvényeken, ahol a magyarság is szerepet játszik, ezért látogat el évről évre a fesztiválra.
– Ez a hazám! Annak idején a kommunizmusban valóban elmentem innen, mert azt hittem, hogy életem végéig zsákutcában kell majd élnem, de mindig honvágyam volt, és vártam az időt, hogy minél előbb visszatérhessek. A reformátusok fesztiváljára azért járok el, hogy igényes zenét és előadásokat hallgassak. Jól érzem itt magam. Az előadások közül különösen Bogár László közgazdászra vagyok kíváncsi – sorolta az asszony.
A jó gazda gondosságával
Bogár László közgazdász hozta a „szokásos formáját”. Nevetve mondta, hogy „negyven éve elkezdett egy mondatot, de még mindig nem tett pontot a végére.” A professzor arra hívta fel a figyelmet előadásában, nem mindegy, hogyan sáfárkodunk a teremtett világgal. A jó gazda gondosságával kellene bánnunk a ránk bízott javakkal, de a közgazdász szerint ez nem megy túl jól Európának. Napjaink legdrámaibb folyamatának a migrációs válságot vélte, amit a magyarban használatos szenvedő szerkezettel bevándoroltatásnak nevezett.
Türelmetlen pestiek
A református zenei fesztivál alatt a könnyeimet nem mindig a meghatottság csalta elő. Székelyudvarhelyi, népviseletbe öltözött gyerekkel keltem át a zebrán a Kálvin térnél a Magyar Nemzeti Múzeum felé igyekezve, de hosszú volt a sor, és a menet vége nem ért át idejében a zöld lámpán. Egy hatalmas autóból eszét vesztve dudált egy fekete napszemüvegbe keretezett férfi: túl soknak tűnt számára húsz másodperc várakozás. Szégyelltem magam helyette is, különösen, mikor egy kislány minden indulat nélkül, halkan így szólt. „De türelmetlenek ezek a pestiek!”
A találkozás öröme
A Magyar Nemzeti Múzeum előtt felcsendülő ötszáz fős ökumenikus kórus hangjára a turisták is felfigyeltek. Az emeletes városnéző buszok némelyike megállt, hogy néhány percre az utasok is élvezhessék a dalokat, és készíthessenek egy világraszóló szelfit a kórussal a háttérben. Utólag visszagondolva az sem volt zavaró, hogy négypercenként eldübörgött egy villamos. Ahogyan Bódiss Tamás karnagy fogalmazott, a szabadtéri kórus teljesen más élmény, mint egy koncerttermi hangverseny.
– Számomra az együtt éneklés és a találkozás öröme a meghatározó. A „Zengjen az ének” ifjúsági énekeskönyvből vett énekek mindegyike ideillik a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. A fesztivál nemcsak zenei összejövetel, hanem az összetartozásunk jelképe is – mondta.
A bor és az irodalom
A Márai Szalonban Szigethy Gábor író vendégei, Praznovszky Mihály irodalomtörténész és ifj. Heimann Zoltán borász nevetették meg a közönséget borízű történeteikkel. A borkóstolóval egybekötött beszélgetésen alaposan kikupálódhattunk a bor és az irodalom szoros kapcsolatáról. Kiderült, hogy a magára valamit adó magyar ember édes bort vagy pezsgőt nem iszik, és mindenkinek a saját bora a legfinomabb. Ha valaki többet akar megtudni a jó borról, lapozza fel Krúdyt, akinek – az irodalomtörténész szerint – „többször is sikerült leszoknia róla”.
Hatalmas ajándék
Felemelő érzés volt zsoltárokat énekelve vonulni a fáklyás menetben a Bakáts tértől a Kálvin téri református templomig. A környező éttermek teraszairól minden tekintet a menetre szegeződött.
– Egyre inkább hangsúlyozott számomra minden rendezvény, amikor kilépünk a templomfalak közül és úgy is hirdethetjük a ránk bízott evangéliumot. A református zenei fesztivál olyan népszerű rendezvénnyé lett, ami képes képviselni, védeni Krisztus ügyét, ezt a hatalmas ajándékot. Nagy kérdés azonban számomra, hogy más rétegeket hogyan szólít meg fesztivál – fogalmazott Steinbach József. A dunántúli református püspök szerint „az biztos, hogy ki kell lépnünk a templomból, de úgy, hogy közben becsüljük meg a belső közösségünket is, és épüljünk egymás hite által”.
A késő esti zenés áhítaton a zsúfolásig telt Kálvin téri templomban mindenki szívből dicsérte Istent. Kivételes alkalom, amikor ezer szájból hangzik fel egyszerre a Miatyánk, és aki még nem hallotta a templom népét Himnuszt énekelni, jövőre ne hagyja ki! A Református Zenei Fesztivál nem ért véget vasárnap, hiszen július 2-án, szombaton tartják a Művészetek Palotájában a református énekek hangversenyt, az egyik legnagyobb református zenei rendezvényt. Böszörményi Gergely, a fesztivál Magyar Örökség Díjas igazgatója azt mesélte, hogy minden hangverseny leírhatatlan élmény, főként mikor együtt énekel a háromszázhetven fős kórus és a másfélezer koncertlátogató, majd püspöki áldással térnek haza. A fesztiváligazgató azt mesélte, hogy egy közelmúltbeli református énekek hangverseny után az egyik esperes azt mondta: egy teli busszal jöttünk az autópályán, de visszafelé már nem az úton gurulunk majd, hanem a föld felett öt centivel, olyan felemelő volt az élmény.
Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás
