Csendben lét

Az Útitársak. Krisztussal. honlap szerkesztői a csendnek mint lelki gyakorlatnak a témáját járják körül; izgalmas kérdéseket, meghatározó átéléseket és lehetséges utakat megfogalmazva.

Aki nem tud egyedül lenni, őrizkedjék a közösségtől! Ám fordítva is igaz: aki nem áll benne a közösségben, őrizkedjék az egyedülléttől” – írta Dietrich Bonhoeffer, 20. századi protestáns teológus. De valóban szükségünk van arra, hogy néha kivonuljunk a világból, hogy egyedül legyünk? Tényleg van, ami csak a csendben élhető át az Istennel való kapcsolatból? Divat mindez, vagy nélkülözhetetlen életgyakorlat? Az Útitársak. Krisztussal. oldal szerzői a csendet választották júliusi témának: e hónapban az Istennel töltött személyes és közösségi elcsendesülés tapasztalatait osztják meg olvasóikkal.

A honlap szerkesztői – Kovács Endre lelkiségi teológus, a Barnabás-csoport munkatársa; Katona Viktor református lelkipásztor és lelkigondozó, a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom vezetője; Szabóné László Lilla református lelkipásztor és gyakorlati teológus – legutóbbi podcast-adásukban is a csendet járták körül, cikkünkben ennek gondolatait foglaljuk össze.



Az egyedülléttől a kifelé nyitott csendig
„Életem első tizenöt-húsz évét a magányosság határozta meg: az az érzés, hogy árva vagyok, és senkit sem érdekel, hogy mi van bennem. Később került csak pozitív színbe az egyedüllét, és vált végül termékeny, életet adó tapasztalássá” – mesélte el a podcast-adásban Kovács Endre, kiemelve, hogy az egyedüllét nem jelent automatikusan Isten felé fordulást.

Katona Viktor mindennek ellentétét élte meg: hatgyermekes nagycsaládban, a parókián felnőve, majd református kollégiumban lakva nem volt egyéni csendesség az életében, csak közösségi hittapasztalatok. Később a csendes lelkigyakorlatok segítették őt abban, hogy megszeresse az egyedül töltött időt. „Nekem a csendben léthez egyfajta jelenlét és tudatosság is tartozik: a megérkezés önmagamhoz.”

Szabóné László Lilla is nagycsaládban nőtt fel, ahol mindig nagy volt a nyüzsgés, és ez azután sem változott, hogy férjhez ment és gyerekei lettek. „Megdöbbentő volt rádöbbenni arra, hogy nem tudok egyedül lenni. Soha nem is kellett egyedül lennem. Ennek a nagyon rossz és fájó tapasztalata indított el engem a csend felé. Arra a fajta csendre vártam, amely kizár mindent.” Ezután egyre több időt töltött csendben, amelyben azt kereste, hogy Istennel való közössége mire indítja őt személyesen, és hogyan tud bekapcsolódni abba a hetedik napi dicsőítésbe, ahol nem a munkán van a hangsúly, hanem az Isten előtti megálláson. Ennek hatására az Istennel való kapcsolata kezdte átformálni a hétköznapjait is.

„A csend, amit az imádságokban éltem meg, egyre inkább részévé vált a mindennapoknak, egyre jobban átjárta a munkát, a zajokat, a másokkal együtt töltött időt. Minden istenkapcsolat alapja az Isten színe előtt való megállás, mert Ő az, aki indul, Ő az, aki szól, és én vagyok a hallgató. Jézus úgy vonult ki az őt körülvevők köréből, hogy közben nem egyedül volt, hanem mindvégig olyan közösségben, amely egész lényét meghatározza. Jézus mindig a helyén maradt, Istennel való kapcsolatát megőrizve, még akkor is, amikor a sokasággal volt együtt. Ennek a gyökere abban rejlik, hogy tudok-e csendességben lenni.”

Kovács Endre szerint sokféle csend van, de kétféle alaptípusa. Az egyik zárt reflexió, befelé fordulás, amelyben az önsajnálat és önemésztés lesz hangossá. A másik egy olyan csend, amely megnyílik a másik felé, amikor az ember felismeri, hogy fölötte és körülötte tágas a tér, és ebbe lép át. A kifelé nyitott csend termékeny, életet adó megtapasztalás. Ez alatt az élet felé és Isten felé nyílik meg az ember. Energiával tölt el, van benne perspektíva.

„A zaj, az elfoglaltság, a sok beszéd, olyan világba helyez bele engem, ami szűk, aminek én vagyok a közepén, és az én gondolataimmal és érzéseimmel van tele. De a csend megmutatja egy másik világ lehetőségét is, amelynek nem én vagyok a közepe. Bonhoefer mondta János evangéliumának elejéről, hogy a krisztológia a csendben kezdődik el. Ahhoz, hogy a szó élő legyen, nem feltétlen kellenek szavak. A szó akkor is létezik, ha nincsenek még szavak, ezért akkor tudjuk megközelíteni, ha elhallgatunk. Később jönnek a szavak, a bizonyságtételek, de az első a csend.”



Az elcsendesedés gyakorlata
Honnantól módszerekhez ragaszkodás az elcsendesülés, és honnantól életmód, amit Isten adott nekünk és Krisztus is elénk élt? – adódik a kérdés. „Kegyességem középpontjában sokáig a folyamatos szolgálat állt, mert azt éreztem, ekkor vagyok Istennel kapcsolatban és így vagyok jó keresztyén. Ennek az egyoldalúságnak a kiegyelítéseként gyakorlatok mentén tanultam meg a csendben létet: könyvek segítségével és barátok által szervezett alkalmakon igyekeztem tágítani a csenddel kapcsolatos szemléletemet” – mondta Lilla.

Sokak számára érthetetlen az elcsendesedésnek ez a gyakorlata, mert másként működik az imaéletük. „Nálunk, magyar protestánsoknál ellenérzés veszi körül a csendet, amiért a jezsuiták tűzték ki a zászlójukra. Azóta is foglalkoztat, hogyan lehet reformátusként megragadni a csendességet anélkül, hogy az egyoldalúság veszélyébe esnénk.” Voltak persze protestáns minták is. Luther napi két imádságot, csendet és megállást javasolt: reggel és este. Kálvin napi ötöt: a reggel és az este mellett a három étkezés idejére is. Mind a ketten aktív, szolgáló életet éltek, amelybe mégis belefért a csend.

Azért is érdemes csendgyakorlatokat bevezetni, mert akkor a csendben lét a hétköznapok Istennek ellopott perceit is áthatja. „A csendben lét megtaníthatja az embert arra, hogy akkor is lehet csendben, amikor zajban él. És arra is, hogy az ember akkor is keresse az Isten felé fordított szerető figyelmet, amikor a zsúfolt élet közepén él. Ennek az ízére előbb rá kell csodálkozni ahhoz, hogy gyakorlattá válhasson. Akkor is a Szentlélek akaratát, hívását, mozdítását próbáljuk keresni, amikor a társasági élet közepén vagyunk. A cél, hogy egy kicsit más perspektívából láthassuk magunkat és a környezetünket” – fogalmazott Endre.

Viktort is sokáig a szolgálat és a kognitív lét határozta meg, így amikor először járt lelki vezetőnél, és első feladata az volt, hogy napközben álljon meg néha, és figyelje, milyen belső elmozdulások zajlanak benne, akkor még azt sem tudta, mit jelent a belső elmozdulás. „Később a jezsuiták lelkigyakorlatán ismerkedtem meg a hosszabb csendes imádsággal. Én is olyan közegből jövök, ahol a protestáns-katolikus szembenállás érezhető volt, ezért nagy felfedezés volt számomra, hogy nem kell tőlük félnünk. Bár sok mindenben mást tanítanak vagy mondanak, de az imádság terén lehet tőlük tanulni. Ebben nincsen eretnekség, hiszen Jézushoz, Jézussal imádkozunk, és bibliai történetekkel csendesülünk el.”

Bár korábban kényszerűnek érezte azt, hogy le kell ülni a Bibliával és csendben elmerülnie benne, amikor belépett a bibliai történetbe, érzelmileg kapcsolódni tudott hozzá, elképzelve az Istennel való találkozást. Ez szerettette meg vele a csendet. „Ahhoz, hogy ebből sok minden születhessen, előbb fel kellett szabadulnom a csendben. Számomra nagyon fontos a csendben az Istennel való személyes tapasztalás. Biztosan van nagyon sokféle gyakorlat, de az újra és újra kitartása az, ami a leginkább segít, hiszen a visszatalálás a lényeg.”



Találkozások a csendben
A csenddel való találkozás nemcsak fölszabadító lehet, de szembesíthet minket félelmeinkkel, sokan ezért is tartanak tőle. „Jó, ha van olyan lelki kísérőnk, olyan testvérünk, olyan útitárs, és olyan gyakorlatok, amelyek ilyenkor megtartanak minket és segítenek. Ilyenkor felszínre jön az is, hogy kinek milyen istenképe van, de ez egyúttal lehetőség is arra, hogy továbbhaladjunk az élet felé. Mert ha nem ugrok ki ezekből a kötöttségekből, nem tudok teret adni a hitem továbbfejlődéséhez” – magyarázta Lilla.

Endre szerint minden megakadásunk olyan területre mutat rá, ahol nem vagyunk szabadok, és ez ad lehetőséget arra, hogy fejlődjünk. „Félelmetes az élő Isten kezébe esni, mindenki számára, felekezettől függetlenül is. Ez a félelem azonban meghívássá is lehet arra, hogy teljesen adjuk át magunkat Istennek. Milyen lenne, ha tényleg megvalósulhatna a csendben az, hogy teljesen szabaddá válunk? Végső soron annak a lehetősége, hogy Isten irányítását megéljük a csendben, többet ér minden kockázatnál.”

A csendben előjöhetnek kísértések, amelyektől az ember inkább menekülne – tette hozzá Viktor. „Anzelm Grün, német bencés szerzetes kétfajta kegyességet különböztetett meg. Az egyik a felülről jövő, amely ideálokat állít elénk, ezért a motiválásban nagy szerepe van. De amikor az ember megtapasztalja, hogy ezeket az ideálokat nem éri el, találkozhat a benne élő mélységekkel. Ez utóbbiból fakadhat a másik lelkiség, amely arra törekszik, hogy a saját valóságomba engedjem be Istent. Természetes része az életnek, hogy a magunkkal való találkozás elkerülhetetlen, de fontos támpontokat, segítséget is adni mindehhez.”

Nem mindig látható vagy tapasztalható elsőre a csend eredménye, de néha kifejezetten feltűnő fordulatokat is hozhat. Egyszer például két drogfüggő fiatal az SDG tábor csendes szobájában döbbent rá szenvedélybetegségére, és ennek köszönhetően indult el valódi változás az életükben – mesélte Viktor. Lilla pedig azt az esetet idézte fel, amikor egy fiatal azért mondott utólag köszönetet, hogy a LélekJelenLét négynapos alkalmára letehette egy kihelyezett kosárba a telefonját. „Ez arra utal, hogy olyan négy napja lehetett, amelyben valóban megélte Isten jelenlétét, és ez nem ment egyedül. Ezért fontos ez a szolgálat.”

„Örömtelinek tartom, hogy protestáns körökben ma egyre nagyobb az igény hazánkban is az efféle találkozásokra, visszavonulásokra” – mondta Endre, aki konkrét történet kiemelése helyett inkább ezért a fordulatért adott hálát. „Ez teret adhat a hétköznapok szolgálatának és a csendből való életnek a találkozására, a hitbéli elmélyülésre, de az egymással való találkozásra is. Most van különös kronosza annak, hogy együtt növekedhessünk ebben.”


Barna Bálint
Képek: Útitársak. Krisztussal