Három házasság – három élet

Több élet megélhető egymás után úgy, hogy valaki egyszer sem találkozik önmagával. Bíró Attila, dunaszentgyörgyi presbiter története az eltévesztett szerepek után megtalált csendes úton járás lépéseiről beszél. Kereste az életét öltönyben, jurtában, színházban, és megtalálta, amikor már nem keresett nagy és új dolgokat. 

„Hiába foghattam a kezemmel, mégsem volt az enyém”
„Megélhettem, hogy cégvezető vagyok öltönyben, nyakkendőben, száz főért felelve, majd megélhettem azt is, hogy a Bakony közepén, egy erdőben élek egyedül, bivalyokat és lovakat látok el, tehén- és bivalytejből készítek sajtot, Tihanyban árulom a piacon, mint őstermelő.
A következő években színházban dolgozom, kezdetben egyszerű segédmunkásként, majd néhány év múlva műszaki vezetőként fejezem be a színházi pályafutásomat.

Ezeket mind el lehetett érni, mert nagyon akartam, de nem voltam boldog. Nem csak azért, mert mindig másra vagy még többre vágytam, hanem azért, mert hiába foghattam meg mindezt a kezemmel, mégsem volt az enyém.

A történetem talán onnan érdemes elkezdeni mesélni, hogy 2000-ben szinte egyszerre halt meg édesanyám és édesapám. Azt hiszem, a puszta tény minden ember alól kihúzta volna a széket. Még nem voltam harminc éves, amikor hitelből kellett eltemetnem a szüleimet.
Székely vagyok, a nagyszüleim Bukovinából kerültek át Magyarországra. Ebben az örökségben ott van a szívósság mellett a nulláról való építkezés képessége.
Akkor önerőből fel tudtam állni a padlóról, két éven belül elértem, hogy lett három cégem a semmiből, kettő Magyarországon, egy Erdélyben, és száz alkalmazottam.

Utólag visszanézve mégis talán a legnagyobb büntetésem az volt, hogy mindazt megkaptam Istentől, amit a saját céljaimra kértem. Így jutottam arra a szintre, hogy nem akartam álmodni. Azért nem akartam álmodni, mert teljesül, és kiderül, hogy mégsem tesz boldoggá.

Annakidején vaskos és sajátos vallásosságomat éltem. Babonásan bíztam kegytárgyakban, zarándokhelyekben, teleraktam az életem nem is annyira modern bálványokkal.

Imádkoztam is, megmondtam Istennek, hogy mit kell tennie. Az életem központja én magam voltam, a vágyaim, a képességeim, a kéréseim, az akaratom – nem pedig Isten. 

De bálványoztam a filozófiai tudást, az elmét, a kitűnő gondolatokat is.
Az internet hőskorában hosszú éjszakákon keresztül vitatkoztam a hitről valakivel, akiről csak később derült ki, hogy rabbi volt.
Igazságkeresésnek tűnhet mindez, de őszintén szólva ugyanaz az egókergetés volt, ami a cégépítésben vagy később a bivalyok szelídítésében megnyilvánult: bebizonyítom, hogy igazam van. De a rabbinak lett igaza.



Egyedül a Bakonyban – második önmegváltási kísérlet
A Bakonyba úgy kerültem, hogy a nagy cég, amit építettem, bedarált. Több mentális probléma jelentkezett egyszerre nálam, a depresszió, a pánikbetegség, mindeközben tönkrement az első házasságom. Visszabontottam tégláról téglára, ami addig felépült.

Arra eszméltetett az állapotom, hogy teljes életmódváltásra van szükségem. Vettem egy kutyát kezdetnek, és napi két sétával kezdve újra felépítettem magamat.

Korábban azzal azonosultam, hogy cégvezető vagyok. Amikor Isten kihúzta alólam a széket a depresszióval és a pánikbetegséggel, akkor ismertem fel, hogy ez nem igaz.
Amikor megroppan valami az ember körül, akkor kezdi már foltokban látni a valóságot. Nekiálltam „megkeresni önmagam”, és Münchhausen báróhoz hasonlóan, a hajamnál fogva kihúztam magam a mocsárból. Ennek az eszköze az volt, hogy az identitásomat a magyarságomból, a hősi múltból és az önellátó gazdálkodásból kezdtem nyerni.
Megtanultam bivallyal, lóval bánni, tehenet fejni és újra sikeres lettem valamiben. Erdei ember lettem egy jurtában, de nem ám egy felvonásra, hanem hosszú évekre.

Amikor a második házasságom is tönkrement, és egyedül maradtam az erdőben, viszont már úgy rogytam térdre, hogy nem tudtam felállni. Megéreztem az addigi életem terheit fizikailag is. Folytak a könnyeim, azt hittem, az életem végével nézek szembe.
Nem tudom, meddig térdelhettem ott, de amikor felálltam, azt mondtam ki hangosan, hogy már nem szeretnék álmodni, mert megvalósul, és nem leszek tőle boldog. Úgy szólítottam meg Istent, ahogy addig még soha: Uram, csinálj velem, amit akarsz!

Itt következtek a színházi évek Kecskeméten, aztán dolgoztam a Kiskunsági Nemzeti Parkban, de őszintén szólva onnan, az erdőből tudnék húzni egy egyenes vonalat Dunaszentgyörgyig, ha nem is egyik napról a másikra jutottam ide.

Megtalált ember születik
Tulajdonképpen mindig Istent kerestem, de csak Dunaszentgyörgyön ért el az Istenben való megnyugvás.
Első találkozásom a reformátussággal Hidason, egy esküvőn volt. Nem emlékszem másra, csak arra a mély bizonyosságra: jó itt. Megfogott az érzékelt tisztaság és nyugalom.
De akkor még sokkal makacsabb és büszkébb voltam annál, mintsem elmenjek egy református templomba azzal a felvállalt kíváncsisággal, hogy szeretnék többet tudni rólatok.

Az első dunaszentgyörgyi istentiszteletre saját életem rengeteg vargabetűje után végül a gyermekünk miatt jöttem el. Ez egy nyári hittantábor záróalkalma volt, ami aztán meghatározta az életünket.
Akkor került minden, azt hiszem, végérvényesen a helyére, amikor (harmadik) feleségemben és bennem egyszerre született meg a vágy, hogy ide szeretnénk tartozni. Rácz József lelkipásztor (aki esperesként is jobban szereti, ha pásztorként gondolok rá) igehirdetésein keresztül zabolázta meg a lelkemet az Isten, és eljött végre az a nyugalom, amelyet már akkor kerestem, amikor először, majd másodszor terveztem meg a saját életemet.
Jézus szelídített magához, de az út dunaszentgyörgyi szakaszát a gyülekezet szeretete kísérte. Számomra különösen fontos volt, hogy az akkori főgondnok, Patai Pista bácsi végig fogta a kezem.
Végre nem az én céljaim, hanem az ÚR céljai kezdtek számítani. És kiderült, hogy ez nekem is a legjobb. Már nincs bennem az a nyugtalanság, ami korábban egyre űzött, hogy lépjek tovább egy következő szintre.

Ez az a szint, ahol jó megállni. Ez nem csak egy lépcsőforduló, ami az életemben rengeteg volt, nem csak egy lépcsőfok, ami után újabbak következnek, már nincs magaslat, ahová fel akarok jutni, mert ennél közelebb sosem voltam ahhoz, aki szeret engem és mindenkinél hatalmasabb. Ha visszanézem az életemet, Isten mindenhol jelen volt, akkor is, hogyha én ellene voltam, akkor is, hogyha én futottam előle, és kitartó szeretettel vezetett vissza magához, mint egy gyermeket.



Ma, ha csak meglátom a feleségem, akaratlanul is lépek felé, megölelem és kibukik belőlem: jó, hogy itt vagy! És ezt nem azért teszem, hogy hízelegjek neki, hanem mert tényleg jó és teljes az életem.
El tudtam érni olyan dolgokat, amiről azt gondoltam korábban, hogy nagyon fontos. De nem tudtam megteremteni ezt az egyszerű harmóniát magam körül, ami végre nem rólam szól.
Istenkeresőből lettem azzá, akit megtalált az Isten. De férjnek és apának, Isten-szerető, Isten-félő embernek érzem magam leginkább. Már nincsen rá szükségem, hogy ezentúl újabb címkét keressek.

Nagyon hálás vagyok annak a rabbinak, aki annak idején nem legyintett rám, hanem ismeretlenül is éjszakákon át beszélgetett velem, pedig teljes vakvágányon voltam Istennel kapcsolatban. Ezek a beszélgetések ültettek el a fejemben gondolatokat, amelyek később nem hagytak nyugodni és elővettem a Bibliát, amiben aztán felfedeztem magam és felfedeztem Istent.

Más íze van annak, amit minden erőmet megfeszítve elérek, meg annak, amit elkérek Istentől. Nagyobb megelégedést ad, ha tudom, hogy nem én „akartam”, vagy ragaszkodtam valamihez foggal-körömmel, hanem odaadta az Isten. Ilyen a presbiteri szolgálat is, amit megtiszteltetésként, ajándékként élek meg, hiszen nem gondoltam, hogy éppen én lennék erre alkalmas.

Korábban engem az motivált, hogy képes vagyok felépíteni és vezetni egy céget, felelni emberekért. Volt bennem bizonyosság, hogy meg tudom tenni.
Paradox módon ez a bizonyosság is kellett ahhoz, hogy el tudjak ebben bizonytalanodni és azt lássam, hogy ez nem is fontos.

Az a fontos, hogy mit akar az Isten. Mert ha nem az én akaratomat építem újra és újra fel a nulláról, hanem belesimulok Isten akaratába, akkor kapom meg azt a nyugodt életet, amire valójában vágytam.

Bíró-Kiss Andrea, Attila felesége kettejük közösen megfogalmazott vágyáról beszélt, hogy hiteles emberek legyenek a gyermekük számára elsősorban a hit területén. Ez az a cél, amit rengeteg beszélgetéssel, de főként példamutatással igyekeznek elérni.
De Andrea számára az önmagában csoda, hogy láthatja a férjén Isten belső és valóságos átformáló munkáját.
„Az, hogy talpraesett és nagyszerű ember, kellett ahhoz, hogy rá merjem bízni a magam és a gyermekem életét.
De Jézus az, aki az én makacs, ahogy ő maga fogalmaz, ’bükkfejű’, székely férjemhez is úgy tudott hozzányúlni, hogy az életfelfogását, értékrendjét is egészen átadta Istennek. Aki aztán elvezette őt a bibliai igazságok megértésére, amelyeket úgy kezdett el megélni, hogy valóban megtalálta önmagát. Ez engem is nagyon inspirál.” 

 

Képek: Füle Tamás