Megtérésem története

Történet egy kamaszlányról, aki nagyon akart hinni valamiben. Meggyőződéses marxistaként az ideológiától várta a megváltást, ám ott talált rá, ahol soha nem gondolta volna...

Tűnődöm, vajon jó-e ez a cím, vajon az olvasóban milyen gondolatokat ébreszt, milyen érzéseket kelt. Sokan sokféleképpen értelmezik a „megtérés” kifejezést, tudom, nem minden hívő ember érti rajta ugyanazt a tartalmat. Mindenesetre örömmel osztom meg a történetemet, és aki ismeri és szereti Krisztust, talán velem együtt örül majd.

Az apropó? Beköszöntött 2020. Még néhány hideg hét és születésnapom lesz. Lelki születésnap. A negyvenedik. Óhatatlanul itt munkál bennem az Ige: „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában...” (5Mózes 8, 2/a.)

Az „egész” út pedig ott kezdődött, az elején
Én is voltam kislány. Igaz, nagyon rég, de voltam. Kései, egyetlen, alig remélt gyermek, idős szülőkkel, messze szakadt rokonokkal, vidéken. Az első – hiszem – isteni érintést egy televízióban látott dokumentumfilmből kaptam. Húsvétra készült a világ, anyukám a konyhában sütött-főzött, és úgy ítélte, csak lábatlankodom, ezért beküldött a szobába. Már volt tévénk, ez nagy dolog volt a mi utcánkban akkoriban, örültem, hogy most kifejezetten engedéllyel kapcsolhatom be. Mesét reméltem, de olyan filmbe csöppentem, amely részleteiben és hitelesen mutatta be a Fülöp-szigeteki passiódrámák minden részletét, magyarázattal. A narrátor beszélt Jézus kínszenvedéseiről, a keresztre feszítésről, láttam, ahogyan a fillipinók megelevenítik a történteket, ahogyan átélik mindazt, ami történt. A megfeszítés jelenetét már nem tudtam végignézni. Sírtam, kikapcsoltam a tévét, kimentem a mamámhoz a konyhába és füllentettem valamit, amiért visszajöttem „lábatlankodni”.

Hozzáértők mondhatják: érthető, hogy így reagáltam, nem gyereknek való jelenetekbe csöppentem, de most is vallom: amilyen hatással volt rám mindaz, amit láttam, annak volt spirituális tartalma. Soha nem felejtettem el azt a keresztet.  Múltak az évek, és egyszer betévedtem az evangélikus templomba. Szinte minden osztálytársam evangélikus volt, és szinte mindenki járt hittanra, később konfirmáció-előkészítőre, pedig a hetvenes évek legelején jártunk. Én nem jártam sehová, a szüleim nem engedtek, és néha furcsa vita támadt, amikor rákérdeztem, milyen vallású vagyok is én. Édesapám azt mondta, református, anyukám azt, hogy katolikus. Nem igazán értettem, hogyan nem lehet ezt pontosan tudni, de, miután úgysem járhattam egyik templomba sem, elengedtem magamban ezt a kérdést.  Az evangélikus templom oltárképe volt az, ami újra megérintett. Jézus mennybemenetélét ábrázolja. Sokáig néztem Jézus arcát. Eszembe jutott az évekkel ezelőtti film. Pár évvel később azt álmodtam, hogy Jézust a mi utcánkban keresik a római katonák, én igyekszem őt elbújtatni, és amikor a katonák berontanak a kapunkon, Jézus a mi kertünkből emelkedik föl a mennybe, én pedig ott állok és nézem Őt, mint a tanítványok az oltárképen. Erre az álomra is pontosan emlékszem, mind a mai napig.

Érintések
Megdöbbentő, hogy Isten hogyan munkálkodik egy olyan ember életében, aki nem kap vallásos nevelést, nem kap keresztény tanítást, de akinek az életével komoly terve van. Nagyon szerettem volna hinni valamiben. Nagyon erősen vágytam elköteleződésre, arra, hogy legyen egy eszme, egy ügy, amiért érdemes élni. Furcsa ez egy gyereklánytól, de így volt. Ezt az eszmét, ügyet megtalálni véltem az úttörőmozgalomban, később pedig a KISZ-ben. Lánglélekkel igyekeztem tenni a dolgomat, megtiszteltetésnek éltem meg, hogy KISZ-tag lehettem. A gimnáziumban voltak hívő osztálytársaim, jókat beszélgettünk, vitatkoztunk, tiszteltem őket, amiért ők is hisznek valamiben, szemben a közönyös tömeggel. Igyekeztünk egymást meggyőzni a magunk látásáról, igazáról.

Egyszer aztán átéltem az első megrázkódtatást. Szervezőtitkárként az én dolgom volt, hogy alapszervezetünk tagságát mozgósítsam egy társadalmi munkára, frissen átadandó lakótelepi lakásokat kellett kitakarítanunk. Nagyon igyekeztem, sok felajánlást is kaptam – aztán eljött a munka napja, és a sok ígéretből nem lett semmi. Alig jöttek el néhányan, akikkel aztán megszakadtunk, hogy elvégezzük a kijelölt munkát. Nagyon csalódott voltam, de még várt rám a feketeleves.

A következő taggyűlésre bejelentkezett a pártösszekötő tanárunk – fiatal, csinos kémiatanárnő a gimnáziumban, újonnan megválasztva, váltva a szülési szabadságra ment elődjét, egy melegszívű, csodás pedagógust –, és elővett engem, leteremtve a sárga földig, úgy ötven-hatvan ember előtt. Fejemre olvasta, milyen rosszul szerveztem meg a munkát, és ne védekezzek azzal, hogy felvételire készülök, az egyéni érdeket nem helyezhetem a közösségi érdek elé. Nagyon mélyen szíven ütöttek a szavai. Nem tudtam, mit csináltam rosszul, de főleg ez az egyéni-közösségi érdek dolog nem hagyott békén. 

„Mert úgy szerette Isten...”
És jöttek az első gondolatok arról, ki is vagyok én valójában. Milyen vagyok. Miben hiszek, merre tartok, hogyan akarok majd élni – miért akarok én majd élni. Összeszedtem magam nagy nehezen, és a magam szemében meggyőződéses marxistaként jelentkeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karára.

Alig hittem el, hogy felvettek. Úgy éreztem magam, mint aki előtt most nyílt ki az egész világ, a tudományok tárháza, ahol minden kérdésemre választ kapok majd és megerősödöm választott meggyőződésemben.

Kollégiumba is jelentkeztem, leginkább azért, hogy minden percemet egyetem-közelben tölthessem és a nagyhírű Eötvös Kollégium tagja lehessek. Nem vettek fel, hiszen voltak valódi rászorulók, de valami csoda folytán ott lehettem a Kollégium saját előkészítő tanfolyamán, egy hétig. Nagyszerű előadásokat hallgathattunk, nagyszerű előadóktól.  

És köztük már az első nap délutánján megjelent egy különleges, szelíd fiatalember, aki a régi magyar irodalom témakörben megtartott első előadásán közölte velünk, hogy mi most Bibliát fogunk olvasni, mert ha nem ismerjük a Bibilát, semmit sem fogunk megérteni a régi magyar irodalomból, sőt, az egész világirodalomból, a művészetek történetéből, a műalkotások csodás világából sem.  Újszövetséget, evangéliumot olvasunk majd – és fölírta a táblára: János 3:1-16.

Persze senkinek nem volt Bibliája, ezért megkaptuk a szöveget sokszorosítva. Amikor megláttam, elképedtem: akármilyen részletesen elemzünk egy költeményt, nem tart el egész hétig, mit fogunk csinálni ezzel a nyúlfarknyi szöveggel öt délutánon át? Pedig csodás öt délután várt ránk.  Én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Arra gondoltam, ha ennyi minden van elrejtve ilyen kicsi szövegben, mi lehet az egész Bibliában! Abban a Bibliában, amit én nevetve utasítottam el többször is életemben. Elutasítottam, kinevettem, amikor az általános iskolában az evangélikus osztálytársak készültek belőle a hittanórákra, meg is bántva néhányukat ezzel, elutasítottam a gimnáziumban, amikor egyik kedves osztálytársam lelkész édesapja biztatott az olvasására azzal a tanáccsal, hogy úgy olvassam, mintha minden egyes sora személyesen nekem szólna.

Menekülés a Semmibe
Az isteni szó teremtő ereje munkálkodott már a gondolataimban, egész valómban, én pedig gyors menekülésbe kezdtem. Lázasan vetettem bele magam a félév során minden létező olyan tantárgyba, tananyagba, amelytől a marxizmusom megerősödését vártam, de mindenhol csak egyre jobban elbizonytalanodtam. Még a marxista valláskritika- és vallástörténet-stúdium is csalódást okozott, nem is beszélve az „általános lélektan” órákról. Nagynevű professzorunk már az első előadáson közölte velünk, hogy aki azért ül itt, hogy a lélek fogalmáról tudjon meg valamit, menjen át a teológiára, mert a pszichológiának nem dolga a lélek fogalmával foglalkozni. Azt hiszem, én voltam ott az egyetlen, aki tényleg azért ült ott.

Eltelt a félév. Már nem tudtam hinni semmiben. Könyvhalmazok tornyosultak az albérleti szobám asztalán, élettelenül, életerőt nem adva. Vallások, filozófiák, eszmék, gondolkodók… valami mérhetetlen űr és magány volt, amiben vergődtem napról napra.

Aztán kitaláltam, hogy szervezek egy kis találkozót az albérletembe, meghívok diáktársakat, akikkel rendezünk egy jó kis vita-estet, ki miben hisz, ki miben látja élete értelmét.

Jól sikerült! Ám egy ponton valaki rákérdezett: hiszek-e Istenben. Hirtelen megdöbbentem, kimentem teáért és kint a konyhában arra jutottam, hogy már nem tudom kimondani, hogy nem hiszek.  Hihetetlen érzés volt kijelenteni a többieknek, hogy „igen”.

Innentől felgyorsultak az események. Nem lettem boldogabb az igenemtől, sőt! A következő napok még szörnyűbbek voltak. Az űr még nagyobb, az a mardosó, belső magány még erősebb, a jövő még céltalanabb lett. Végső elkeseredésemben már odaálltam a nyolcadik emeleti ablakomba, arra gondoltam, nem akarok én így leélni egy életet. Nem találom, nem találtam meg, amit kerestem, és ami nélkül én nem tudok létezni sem, nem, hogy élni! Miben fogok gyökerezni, mibe fogok kapaszkodni, mire fogok másokat vezetni, nevelni? Csak a Semmit találtam meg…  aztán persze visszavánszorogtam az ablakból és ültem a Semmiben.

Megnyílt az ég fölöttem
És akkor egyszer csak csöngettek. Egy teológusfiú, aki vendég volt nálam a vitaesten, hozott egy kazettát. Fiatalok bizonyságtételei voltak rajta, megtérésükről, új életükről, mind Krisztusról beszélt, énekelt.

Este másodszor is meghallgattam – és megértettem mindent. Akkor már újra olvastam a Bibliát, a már megismert János evangéliumtól kezdtem, és már a Jelenések könyvénél tartottam. Nagyon vágytam arra, hogy minden egyes szava nekem szóljon, de egészen eddig a pillanatig nem éreztem ezt. Akkor azonban megnyílt az ég fölöttem. Megértettem: Jézus az én életem ajtaja előtt áll most és ha nem nyitok ajtót, végleg itt maradok ebben a kárhozatos, megemésztő nihilben, a vége pedig az örök halál lesz! A kazettáról szóló fiatalok segítettek megtalálni a kulcsot is az ajtónyitáshoz: látni akartam a bűneimet, akármilyen szörnyű lesz is a kép, hogy bocsánatot kérhessek rájuk Krisztustól.

Térdre esve imádkoztam, az egész életemet odaborítva a lábaihoz – és láttam a keresztet, éreztem Őt, jelenlétének erejét, szinte éreztem, ahogy felemel és megbocsát!

Nemigen írható le szavakkal, ami történt velem ott, akkor. Egyszer csak eltöltött valami csodálatos nyugalom, a megérkezett ember jóleső fáradtsága a hosszú út után.  1980. március 21. volt aznap.

Másnap akinek csak tudtam, elmondtam az egyetemen, mi történt velem, nemigen értették, de örültek, hogy boldog vagyok. Elmondtam a szüleimnek is, édesanyám nagyon rosszul fogadta, napokig alig állt velem szóba, édesapám csak annyit mondott, tiszteletben tartja a döntésemet. Nemsokára kiderült az is, hogy valójában egyáltalán nem vagyok megkeresztelve, és mivel időközben egy drága, fiatal lány elvitt az egyik budapesti református gyülekezetbe, ahová ő járt akkoriban, úgy éreztem, odatartozom én is. A keresztelőm és konfirmációm 1981. január 18-án volt, amivel elkezdődött az én Krisztusba oltott, immár református életem.

De ez már újabb történet…