Hálából indulni
Az előző fejezetekben arról a folyamatról meséltem, hogy miként léptetett rá Isten a hála útjára. Írtam arról, hogy hogyan változtak meg terméketlen vélekedéseim a háláról, és hogy ez az új viszonyulás hogyan mozdított ki a meddő kérdések köreiből. Hálás vagyok, amikor ez sikerül.

Isten egyszerű eszközt használt fel arra, hogy megszólítson engem. Egy üres jegyzetfüzet és egy toll volt az, amelyből végül a hálanapló született. Jákób, mikor Bétel mellett megállt éjszakára, követ tett a feje alá, hogy az vánkosa legyen. A hálanapló is ilyen kő-egyszerű módszer. A naplóírás nem öncélú tevékenység, mint ahogy Jákób történetében sem a párnaként működő kő a fontos. Hanem az a kapcsolat, ami végül Isten és Jákób között létrejött. Az imádság.

A hála az első imádság
Ezen a nyáron szerencsém volt Svájcba látogatni. A náluk oly szokatlan kinti meleg idő elől egy templom hűvösébe tértem, hogy egy kissé felfrissüljek. A templom belső sarkában egy vendégkönyvet tartott fenn a gyülekezet. Tollat fogtam, és már majdnem egy udvarias látogatói üzenet megírásába kezdtem... amikor is az előző bejegyzésen megakadt a tekintetem:

„Gratitude is the first prayer” – írta valaki –, azaz a hála az első imádság.

Igaznak éreztem; sőt, olyan nagyon igaznak, hogy azóta is gyakran forgatom magamban ezt a néhány szót.

Először hálát adni
Jákób Bételnél feleszmélt és megborzadt. Jób a mélységeket megjárva ocsúdott fel végül, gyógyító döbbenettel. Egyszerre, egy kegyelmi pillanatban, mind a ketten meglátták helyüket Isten rendjében. Elkeseredett pillanatok voltak azok, menekülés, depresszió és veszteség között. Ki hitte volna, hogy mégis pont ekkor?

Igen, pont ekkor. Mindkét férfi megláthatta, hogy életének mélysége van, és azonfelül tágassága. Tágas tér veszi őket körbe, ahol angyalok járnak az ég és föld között, és Isten szól a viharból. Egy beszorult, beszorított helyzet egyszer csak enged, és az ember lélegzethez jut. Élethez jut.

Ebben a kinyílt térben, amikor már levegőnk is van, bizalomteli imádság tud felfakadni.
 

Úgy imádkozni, mint egy király
A hálasorozat folytatásaként most egy király imádságával, a 139. zsoltárral foglalkozunk.

„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?” Amíg Jákób Ézsautól menekült, a puszta sem volt elég messze, elég kietlen Isten számára, hogy végül utol ne érje őt. Dávid itt idézett szavaiból azt sejtjük, hogy ezt a helyzetet, a menekülést, ő is elég jól ismerte.

És Dávid bejárta ugyanazt az utat, amelyen Jób is végighaladt. „Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.”

Ki ez a király, aki így tud imádkozni? Mitől különleges és szokatlan?

Ahelyett, hogy azt bizonygatná, hogy kiket hajtott igába és kik felett uralkodik – arról beszél, hogy mennyire ki van szolgáltatva Istennek. Pedig van koronája. Nem parancsolhatna neki senki. Mégis megejtő, ahogyan ez a zsoltár arról ír, hogy Isten minden oldalról körülfogta, és kezét rajta tartja. A tenger túlsó felén is megragadhatná keze.

Bármilyen helyzetről hiszed is ezt most, hogy beszorított vagy befalazott … itt azt olvassuk, hogy így foglyul ejteni csak Isten képes bennünket. Ő pedig jót akar nekünk. Életet akar adni. Lehet, hogy pont jó helyen vagy.

És Isten megengedi Dávidnak, hogy végül az életének a királya legyen. Károli szavával idézem, mert annyira gyönyörű! A királyságról a Jelenések könyve jut eszembe, amelyben ezt mondja Isten a szmirnai gyülekezetnek: „Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.”

A sebezhetőség
Megszületünk a világba, mint gyermekek. Ez is elsőség. Így vagyunk először jelen.

„Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid.” A 139. zsoltár sorai végig Dávid kiszolgáltatottságáról, sebezhetőségéről szólnak. Felismeri, hogy Istentől van az élete, a kezdetektől fogva.

És a sebezhetőség rengeteg félelem és fájdalom bölcsője. Mennyi stratégiát és rutint találtunk ki azért, hogy emberként ne csak a sebezhető helyzeteket, de a sebezhetőség érzését is elkerüljük! Már a gondolata is rémes. Biztonságot keresünk. Menekülünk a tenger túlsó végére, a mennybe, vagy a holtak hazájába. Leülünk és felállunk. Túlkompenzálunk. Kinek mi a látszólagos „megoldása.” Van, aki megfogadja, hogy tökéletes lesz, hogy ne lehessen belekötni. Más megfogadja, hogy értékessé és szükségessé teszi magát. Hasznossá. Túlteljesít. Nem hibázik. Hátha majd szeretik ezért. Hátha így érni fog valamit (valakit). Aztán más anyagi javakat halmoz fel, címeket szerez és presztízst épít ki. Van, aki egész arzenált bevet. Lehet, hogy valaki okos lesz, más inkább nagyon széppé válik. Megint más erőssé, nagyon erőssé lesz, hogy félelmetes legyen. Agresszív lesz, üt, vág, odaszól. Bánt. Felfújja magát. Ügyeskedik. Hazudik. A kognitív sémapszichológia részletesen ír a tévhitekről, amelyekről azt feltételezzük, hogy megvédenek bennünket.

Vissza az első sebezhetőséghez
A seb valami gyenge. Valami, ami fáj. Amit óvni kell. Gyengéden kell vele bánni. A seb bensőségesség, az élet lehetősége.  

A 139. zsoltár gyönyörűen ír a testünk szerveiről. A méhről, amelyben élet fogan. A vesékről, amelyek kiválasztják azt, ami már elengedhető, ami már nem szükséges. A csontokról, amelyek tartják a vázrendszert. A fogantatásról. A születésről. A puhaságról. A törékenységről. Az élet védelméről.

Isten ért az élethez. Ő az, aki nem él vissza ezzel a tudással. Nála a gyengeség és a sebezhetőség érték, a folyamat része, amelyen átmegyünk. Aki már segédkezett születésnél, vagy átadhatta magát egy élet megszületésének anyaként – az tudja, hogy miről ír itt a zsoltáros. Úgy láttam, hogy bár a gyermek az, aki gyenge és óvni való – mégis sok újonnan lett szülő rendül meg újszülött gyermeke láttán. Ahogyan kisbabáját a kezében tartja. Ahogyan gyönyörködik benne. Gyermek születik és szülő születik.

Talán ezért mondja Jézus, hogy a gyermekeké az Isten országa. Aki felismeri a sebezhetőségét, az érzékenységét. Aki számol vele. A gyermekség az első állapot, amelyben ez az érzékenység ott van.

Csodálatos nekem ez a tudás
Sebezhetőség, mely a hálával először elviselhető, majd egyre inkább élhető lesz. Dávid eljutott arra a pontra, amikor nem használja az öklét, hogy fitogtassa az erejét. Még önmaga előtt sem. Páratlan az az őszinteség, ahogyan befelé tud figyelni. Kifejezetten kéri Istent, hogy mutassa meg azokat a dolgokat, amelyeket a lelkében hordoz, és amelyeket ideje lenne letenni. Dolgok, amelyeknek meg kellene már gyógyulni. Mert elég volt. Már elfáradtunk. Már elég kört mentünk. Minden, ami már jönne kifele. Már-már azt gondolom, hogy Isten rég készen lenne arra, hogy kivigyen bennünket a pusztákról, vagy a holtak hazájából – csak mi még befagytunk.

Szinte látom, ahogyan Dávid megáll. Talán össze is csapja a kezét, „ez van”. Talán még azt is mondja, „eddig jutottunk, ennyi futotta”. Lehet, hogy kimerült valamiben. Elfáradt a harcban. Az élettörténetéből tudjuk, hogy néhol vesztett, bukott, buktatták. Volt, hogy elveszejtett valakit, és más életének kioltásában volt felelős.

Most már nem kapálózik. Átadja az elsőséget Istennek. Lemond a „királyságról”. Átadja a jogot Istennek.

Két oldalról is nézhetjük. Elkeseredhetünk, hogy végsősoron Istennél van az utolsó szó. Addig erőlködhetünk, míg megpróbáljuk erővel és ököllel irányítani mások életével együtt a saját életünket. Lázonghatunk, hogy miért velünk történt meg az életünk. Miért mi vesztettünk el valakit, valamit. Miért éppen mi? Félhetünk, hogy a világ veszélyes üzem, bármikor történhet bármi.

Vagy pedig a hálával megállunk és beleállunk a helyzetekbe. Választhatunk.

Ökölszabály
Szeretem ezt a kifejezést. Ökölszabály. Ezek olyan ismeretek, amelyeket ösztönösen alkalmaznunk kéne. Más szóval, a józan paraszti ész. Durván leegyszerűsített dolgok. Annyira egyszerű, hogy szinte hihetetlen, hogy nem magától értetődő. Mi az első tennivaló, mit olvasunk ki a 139-es zsoltárból?

Ha olyan élethelyzetbe kerülsz, ahol az öklödet használod… és amely különös nehézséget okoz. Hadonászol, dühös vagy, esetleg teljesen a feje tetejére állt minden. Ha azon kapod magad, hogy ütsz, és nem haladsz, csak minden egyre rosszabb.

Szóval akkor az ökölszabály az, hogy az első tennivaló ilyenkor a hála. Amikor az öklöddel már nem boldogulsz. Amikor már ütöttél-vágtál eleget. Amikor erőszakosan hajtanád az életet, és nem haladsz. Legyen ez az első dolog.

Térj vissza hozzá, talán sokszor kell majd. Sorold el, amennyiszer csak kell, hogy Isten mit tett érted. Mondd és hívd a nevét. Vedd észre, hogy mit tesz érted. Állj meg csak annyira, hogy nem kapálózol tovább és kavarod az indulatot magad körül. Amikor most e sorokat olvasod. Ha hátradőlsz a székeden, ha felemeled a fejed a kijelző fölött – nézz körül. Hol vagy most? És Isten? Hol van most? Érzed a jelenlétét?

Bizalommal fogsz kérni
Azt tapasztalom, hogy sokan sokféle módon kérünk. Van, aki ügyeskedik. Van, aki rutinos. Van, aki manipulál, és megcselezi. Olyan is létezik, aki erővel nyomja le az akaratát másokon. Lehet, hogy elveszi. Bevasalja, amit akar; annak úgy kell lenni. Van, aki áldozatszerepből koldul. Aztán van, aki alázkodik, a földig, és még alá, ha kérni mer. Van, aki kérni sem mer. Eleve lemond róla. Talán nem tartja érdemesnek magát arra, hogy őt számba vegyék és az élők közé sorolják. Ha arról van szó, hogy nyíltan és őszintén megfogalmazhatná azt, amire szüksége van, inkább világgá bujdosna.

És persze érdekes az is, hogy miként viselkedik valaki, ha megkapja, amit szeretne … és hogyan akkor, amikor nem kapja meg?

A hálaadással kapcsolatban  egészséges szinten tanulhatjuk azt, hogyan kérhetünk, és miként várhatunk.
 

Az új kezdete
A hálaadás gyakorlatában az a jó, hogy eljöhet az a pont, amikor meglátjuk, hogy az, amit szeretnénk, sokszor nem egyenlő azzal, amire valójában szükségünk van.

A hálaadás nem varázslás. Nem céllövölde a vásárosnál. Épp ez a lényeg. Itt nem mi teszünk. Isten tesz. Isten az ajándékozó. Tőle jön minden. És Ő független ajándékozó.

A hálában Istenre figyelünk. A beragadásokban, bármennyire forgatjuk, csavarjuk és facsarjuk is őket – nincs semmi új. Bedőlt? Bedőlt. Az ott úgy van.

Hadd éljek ezzel a példával. Ki járt közülünk úgy, hogy amikor nagyon éhes volt, belenézett a hűtőbe? Majd percekkel később újra, hogy hátha azóta történt valami?

Az életedre vonatkozó kérdéseid is könnyen szétválaszthatók. Hol keresed a megoldást? Az üres hűtőben? Vagy elmész végre a boltba – a forráshoz? A hiányra görcsölsz rá, vagy új kezdetért imádkozol?

Éppen ezért a hála természete a kapcsolat. A hálaadó nem önző. Ha a saját életedet végignézed a hálán keresztül, akkor olyan, mintha az ajándékokat bontogatnád. És egyre izgatottabb leszel. Először elkezdesz örülni. „Milyen szép!”, „Nahát, milyen régóta szerettem volna egy ilyet!” „Hogy kitalálta a gondolatomat!” „Vajon honnan tudta, hogy ezen múltkor úgy megakadt a szemem?”

Úgyis jönnek az ünnepek, amikor úton-útfélen ajándékozunk. Már a csomagolásnak is örülünk. Rázzuk, kopogtatjuk. Belelesünk. Levesszük a masnit, mert még jó lesz valamire.

És eljön a pont, hogy már nem tudjuk megállni:

„Ki adta ezeket?” Hát ki az, aki így tud ajándékozni? Honnan tudta?”
Az a döbbenet, amikor a kérdéseink már azok lesznek: De miért? Miért kaptam ezeket? Hogyan érdemlem meg én ezt? Szeret? Miért szeret? Hogy nem vettem ezt észre eddig?

Elsősegély
A hála gyógyít. Hálátlan korban élünk. Még talán fel sem fogtuk, hogy mennyire. Van sejtésünk róla. Panaszkodunk az ételpazarlásra, az egyre gyülekező szeméthegyekre… de fogalmunk sincs róla, hogy legjobb igyekezetünk ellenére is hálátlan kultúrát építettünk fel. Ahol nem látszik az ajándék. Követelőzők lettünk. „Mert jár.” És hogy „ez az enyém”. A legtöbb csalódás és mélyrepülés emiatt is van. Ha nem kapjuk meg. Egyszer csak elveszítjük. Elveszik. Elmegy, elhagy, felbontják, elromlik, eltűnik, szétesik, szétszakad. A jogosultságunkat hangoztatjuk. Sok lázadásunk ebből is fakad: „Miért én?” „Miért velem? Mivel érdemeltem ki?”

A teremtés első napja
Talán az a probléma, hogy annyira elszálltunk magunktól, hogy azt hisszük, a teremtés hetedik napja van, és mindenki pihen. Azt hisszük, hogy minden, ami csak van, természetes. Előállt a világ, hemzsegnek az állatok, süt a Nap az édenben. Közben pedig elveszítettük kapcsolatunkat az első nappal, sőt, az egész Teremtéssel.

Talán a hálaadás már ott elkezdődik. A teremtés első napján.

Vajon az életeddel kapcsolatban…

Hol a te napod?

Hol a házasságod/párkapcsolatod első napja?

Amikor még a legelső dolog is a semmiből állt elő?

Hol van az életed első napja?

Látod-e, hogy mindez kitől jön, honnan való?
 

„És látá Isten, hogy jó a világosság”!
A bennünk élő mély kérések kapcsán... Ha még nem ajándékozott meg bennünket azzal, amit kértünk, vagy még nem úgy – mégis bízhatunk. Van még több nap. Bízhatunk abban, hogy kialakul. Reményünk lehet abban, hogy felépül. Ott a jövő. Már az út is jó. Az odáig vezető út is jó.

Épp ezért ez a legerősebb fogódzódó a depresszió, a kétség és a fájdalom esetén is. Akkor is, amikor sötét van. Amikor „setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett”.  Fel fogja hozni a Napot. Haladunk tovább. Mert minden állomásnál, mindennap ott van Isten, és Ő mondja, hogy ez jó. Akkor is, amikor nem látod. Amikor még nem látszik.

Utolsókból az elsők
Amikor Isten az utolsó, akkor is Isten az első. Mintha körbeértünk volna.

„S a végén is csak nálad vagyok.”

Ezért nagy ígéret ez annak, aki az „utolsó”-nál jár… utolsó nekifogás, utolsó esély, utolsó erőtartalékok… akkor talán azt kell tenni, amit Jákób, Jób és Dávid is tettek. Meg kell keresni az Elsőt. Ez az első dolog. Ott lesz. Már vár. Elég régóta.

Mikor adtál hálát utoljára? Vagy – adtál-e hálát valaha?

Lehet, hogy ez lesz az első?

Szabó Dóra