Hogyan lesz valakinek hivatásává a mások iránti irgalmasság?
Családi példát is kaptam rá, és talán génjeimben is hordozom ezt. Már egészen kicsi koromban ösztönösen felkaroltam a nálam fiatalabbakat és gyengébbeket. Nagycsaládunkban volt lehetőség ezt gyakorolni is, képes voltam órákon át foglalkozni a legkisebbekkel.

Évekkel később, amikor a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának diákja lettem, és igen ritkán jutottam haza az iskolától több mint 400 kilométerre lévő szülővárosomba, barátnőmmel felkerestünk egy nevelőotthont, hogy szülőktől elvett, elhagyott vagy egészen árva gyerekeket segítsünk. Soha nem felejtem el, hogy az a kislány, aki mellett helyet találtam, egyszer csak átölelte a nyakamat, arcocskáját az arcomhoz szorította és azt kérte, hogy csak öleljem, és maradjunk így. Mélyen megérintette a szívemet ez a szeretetéhség, ez a ragaszkodás.

A teológián is folytatódott az elesettek közötti szolgálat. Először a Tűzoltó utcai Gyermekklinika onkológiai osztályára, majd a Bethesda Gyermekkórházba jártam önkéntesként. Egy-egy kisgyerek szenvedése olyannyira megviselt, hogy a látogatások után hazaérve sokszor sírva fakadtam, keresve a történetben Isten akaratát.

A teológia elvégzése után gyülekezetben szolgáltam. A lelkigondozás, a hitoktatás és a kórházi látogatások különösen hangsúlyosak voltak számomra. Mellette igyekeztem továbbtanulni. Először vallástanári majd mentálhigiéné, végül lelkigondozó-tereptanár szakon szereztem másoddiplomákat. 2002-ben, amikor a Mosdósi Tüdő- és Szívkórház egy rövid időre egyházi fenntartásba került, Dizseri Tamás, a Bethesda Gyermekkórház akkori igazgatója szólított meg, hogy nem lenne-e kedvem felépíteni Mosdóson a kórházlelkészi szolgálatot. Mivel éppen akkor fordulóponthoz érkezett az életem, rövid gondolkodás után igent mondtam.

Vajon más kórházlelkészek is hasonló utakat járnak be az elhívásig?
Ahányan vagyunk, annyiféle úttal és motivációval érkeztünk a kórházi szolgálatba. Az első lépésekkel bizony sokan megküzdöttünk, hiszen annak idején mindnyájan a nulláról kezdtük. Sem magyar nyelvű irodalom, sem megfelelő speciális képzés, sem munkaköri leírás nem volt; ezek lépésről-lépésre alakultak, illetve alakítottuk mi magunk, ahogy tudtuk. Helyzet- és igényfelméréssel, a feladatok és a lehetőségek számbavételével kezdtük, aztán mindegyikünk a maga helyén igyekezett kialakítani az intézmény arculatához leginkább illő kórházlelkészi szolgálatot. Ha az életútjaink különbözőképpen alakultak is, az bizonyára mindnyájunkban egyezik, hogy éppen azért, mert megérintettek minket a nehéz emberi sorsok, összeroskadt életek, rendkívüli elhívással és odaadással küzdöttünk a kórházi szolgálatért, annak tartalmáért, kereteiért, lehetőségeiért.

Miként lett ebből a szolgálatból átfogó kutatás?
Mindig nagyon szerettem olvasni és írni, valamint rendszerezni amit tapasztaltam, ezért úgy gondoltam, hogy össze kellene foglalni azt, amit megtanultam, átéltem, megharcoltam, hogy az utánam jövőknek már könnyebb dolga legyen. Férjem, aki tüdőgyógyászként maga is megszerezte a PhD fokozatot, szintén erre biztatott. Felkerestem Németh Dávidot, és beiratkoztam a doktori képzésre, amit a kórházlelkészi munka mellett végeztem. Elkezdtem kutatni és írni. Ebben többek között Andreas Hess is folyamatosan támogatott, német nyelvű könyveket küldött, és lehetővé tett egy pár hetes kutatást is Zürichben. Felméréseket és interjúkat készítettem gyakorló kórházlelkészekkel, és rendszerszemlélettel közelítettem meg a kórházlelkészi szolgálatot. A helyét, funkcióját, lehetőségeit és problémáit vizsgáltam a társadalomban, illetve a kórház és az egyház alrendszerében.

Mik a legfontosabb állításai az eredmények alapján?
Hangsúlyozom, hogy a szolgálatnak integrálódnia kell az egészségügyi rendszerbe, de közben nem szakadhat el az egyház intézményrendszerétől sem. Fontosnak látnám, hogy a kórházi lelkigondozást összekapcsoljuk a gyülekezeti lelkigondozással, hisz a szenvedő ember legnagyobb lelki fájdalma sokszor éppen az, hogy magányos és közösséget keres. A betegágy melletti beszélgetések során olyan életkérdések merülnek fel, olyan találkozások jönnek létre, amelyeket folytatni kéne. Erre a kórházlelkésznek nincsen lehetősége, de a gyülekezeti lelkész és a gyülekezet közössége kísérheti tovább a kórházból hazatért embert.

A kutatásból és a tapasztalatokból született meg Szolgálat az egyház peremén című könyve. Mi a története ennek a kötetnek?
Az egyik opponensem, Hézser Gábor mondta, hogy jó lenne ezt a munkát kiadni. Nem sokkal később hasonló szándékkal keresett fel a Kálvin Kiadótól Mucsi Zsófia. Néhány fejezetet aktualizálni kellett, hiszen a dolgozatban szereplő kutatás óta eltelt néhány év, ezért kiegészítettem egy újabb kutatással a munkámat, hogy lássuk, mi változott. Legalább egy éven át dolgoztunk Zsófival, aki nagyszerű meglátásaival, javaslataival folyamatosan mellettem állt és segített. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Külön örömöm, hogy az utolsó pillanatban úgy alakult, hogy saját fotóm kerülhetett a borítóra, amit a mosdósi Szőlőhegyen készítettem, tehát nemcsak a kép, hanem a helyszín is kapcsolódik a könyv tartalmához és üzenetéhez.

Az MRE Zsinata 2019-ben „Az év könyve” díjat ítélte oda a könyvnek. Ez vajon annak szól, hogy érdemben szeretnének foglalkozni ezzel a kérdéskörrel?
Bízom benne, hogy annak is, mert szükséges rendezni a szolgálat kereteit, tartalmát, támogatását és szupervízióját. Az elmúlt években folyamatosan tapasztaltunk előrelépéseket. Mégis sokszor azt éltük meg, hogy bár elindult valami az egyházban, vagy a kormány részéről, később mégsem történt semmi, és a kezdeti lelkesedés után jött a csalódás. De én hiszem, hogy mindig történik valami, csak mi még nem tudjuk, és nem látjuk tisztán, hogy mi. Hodossy-Takács Előd azt mondta a díjátadáson, a könyv jó alap ahhoz, hogy átgondoljuk a kórházi szolgálat egyházban és egészségügyben elfoglalt helyét, és megtaláljuk a problémákra, nehézségekre a megfelelő megoldást. Örülök, hogy így látja. De ezen felül szívesen gondolok arra, hogy ez az elismerés nemcsak nekem, illetve a könyvnek, hanem mindazoknak szól, akik évek óta hűségesen végzik a kórházlelkészi szolgálatot, hiszen olvashatjuk a sorok között az ő harcaikat és az ő vallomásaikat is.

A kórházlelkész két rendszerhez is kötődik egyszerre, mégsem tartozik igazán sehová – írja könyvében. Erre milyen megoldások jöhetnek szóba?
A szolgálat kereteit illetően ez az egyik legnehezebb probléma. Sem az egyházban, sem a kórházban nem vagyunk teljesen otthon. Különféleképpen oldjuk fel ezt a helyzetet. Van, aki a kórházban talál inkább otthonra, mert százszázalékban ott dolgozik, és egyéb egyházi kapcsolatait elhanyagolja. Nem is nagyon jut másra ideje. Van, aki csak részállásban dolgozik, jóval kevesebb időt tölt az egészségügyi intézményben, és inkább gyülekezetben él. Így azonban nagy valószínűséggel nem lesz ideje a munkatársak folyamatos lelkigondozói kísérésére, a kórház működésére és rendszerére is figyelve. Legrosszabb esetben szétforgácsolódik a kettő között. Mindegyik modellnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az általam legjobbnak tartott forma az lenne, ha lelkigondozó-kórházlelkészi szolgálat integrálódna a kórház intézményrendszerébe, de nem szakadna el az egyház intézményrendszerétől sem, sőt, helyi szinten összekapcsolódna a gyülekezeti lelkigondozással.

A problémák mellett arról is ír, hogy milyen eredmények és áldások kísérték és kísérik ezt a szolgálatot. Miket lehetne kiemelni ezekből?
Míg 1989-ben három kórházlelkész kezdte el a szolgálatot, ma tudomásom szerint harmincöten szolgálnak egészségügyi intézményekben. Ha ez folytatódik, és minden évben legalább eggyel, esetleg kettővel több lesz a kórházlelkészek száma, az már önmagában hatalmas örömre adhat okot. Az is hálaadásra hív, hogy aki ma erre a szolgálatra érez elhívást, több helyen is képezheti magát, mentálhigiéné szakon vagy speciális lelkigondozói képzésen vehet részt. Segíti a kórházlelkészek munkáját, hogy önkéntesek is egyre többen vállalkoznak beteglátogatásra.

Gál Judit rendszeresen szervez műhelymunkát és kórházlelkészi találkozót, ahol tapasztalataikkal gazdagíthatják egymást a kollégák. Van, aki lelket megérintő áhítatokat, igehirdetéseket ír – több írás megjelenhetett már könyv formájában is ezzel kapcsolatosan –, van, aki kórházi énekkart, bibliaórát, rekreációs tréningeket vagy éppen Bálint csoportot vezet, van, aki elgondolkodtató történeteket ad tovább közösségi oldalakon, és van, aki csendben, de hosszú évek óta elköteleződve végzi a szolgálatát. Valamennyien látjuk, érezzük Isten jelenlétét és áldását.

A témában abszolút laikusnak is érdemes elolvasnia ezt a könyvet, vagy csak a szakmának és a döntéshozóknak ajánlaná?
A könyvnek van olyan része, ami kifejezetten szakmai, és valóban átgondolásra ajánlom a döntéshozóknak, de van olyan része is, ami bárkinek segítséget nyújthat. Laikusoknak is érdekes lehet például a 21. századi helyzetelemzés vagy a kórházmisszió, illetve kifejezetten a magyar református kórházmisszió története. Érdemes elolvasni és továbbgondolni a kórházlelkészi funkciók tárgyalásánál felmerülő témákat is, például hogy van-e válasz a miért kérdésekre, büntetés-e a betegség, hogyan dolgozzuk fel a gyászt, vagy milyen új lehetőségek tárulhatnak fel az ember előtt az élet és a halál határán.

Egyik kórházlelkész kollégám azt mondta, hogy az irodájában a könyvespolcán tartja az írást. Rendszeresen felüti, ha valamilyen kérdése akad, és mindig talál válaszokat vagy elgondolkodtató sorokat benne. Többen jelezték, hogy hálásak a munkámért, hogy mindezt összefoglaltam, mert nagy segítség a kórházi szolgálatban. Ez nagyon jólesett, hiszen annak idején éppen ezért láttam neki ennek a nagy munkának.

Várható-e még hasonló mű a témában, akár Öntől, akár más hazai szerzőtől?
Tudomásom szerint Somosiné Tésenyi Tímea dolgozott hasonló témán, aminek nagyon örülök. Egyrészt mert ő római katolikus, és az ökumenikus látást és együttmunkálkodást különösen fontosnak tartom a kórházi szolgálatban, másrészt Timi eredetileg pedagógusi végzettséggel rendelkezik, és jelenleg a Mentálhigiéné Intézetben dolgozik, így többek között ezek miatt is új aspektusok jelennek meg a munkájában. Disszertációját a kórházi lelkigondozás útkereséséről írta, és ha jól tudom, egy éve védte meg. Érdemes ezt a munkát is kézbe venni.

Én is készülök írni, de most kicsit más témában. Visszakanyarodva életutam kezdetéhez és az irgalmasság témájához, terveim szerint egy saját élményemről szól majd az új könyvem. Közel három évig gondoztam két gyerekünk mellett egy Etiópiából menekült, traumatizálódott, beteg asszony kislányát. A nő végül megszökött a gyerekkel. Ennek a történetét, sokféle örömét és nehézségét szeretném megosztani az olvasókkal. Ha ez elkészült, szívesen írnék újra a kórházi lelkigondozás témájában is, inkább gyakorlati kérdésekre keresve a válaszokat.

Hogyan éli meg a zürichi lelkészi szolgálatot? Szerves folytatás, vagy teljesen új kezdet?
Folytatás is, új kezdet is, de több szempontból teljesen új forma. Egyrészt azért, mert míg Magyarországon teljes állásban kórházlelkészi szolgálatot folytattam, itt van lehetőségem kipróbálni, mit jelent félállásban gyülekezetben – a Zürichi Magyar Protestáns Gyülekezetben – és tavasz óta félállásban az egészségügyben – a zürichi Schulthess Klinikán – szolgálni. Másrészt pedig azért, mert Svájcban ezzel kapcsolatban már kialakult egy jól bevált rend. Érdekes látni és megélni ezt a modellt, szívesen továbbadnám az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat.

Mi az, amit a pályája megtanított Önnek az irgalmasságról?
Az irgalmasságot gyakorolni kell. Úgy tenni, mint a samaritánus. Ha valakit meglátok az út szélén, akkor komolyan veszem, hogy nem véletlenül láttam meg éppen én, nem véletlenül került éppen az én utamba. Nem mehetek el mellette, hanem meg kell állnom, oda kell hajolnom és segítenem kell abban, amiben szükséget szenved. Ez nem elmélet, illetve igen szomorú, ha csak elmélet marad. Ez színtiszta gyakorlat. Keresztyén, krisztuskövető emberként azonban mi másra igyekezhetnénk?

Egyszer egy római katolikus pap került a mosdósi kórházba, akit többször is meglátogattam. Bár mankóval közlekedett, és nehezen mozgott, amíg ott volt, mindig lejött az emeletről a kórházi istentiszteletekre. Végül egy könyvét ajándékozta nekem, amibe ezt írta: „Krisztust hallani Krisztina által.” Életcéllá lett ez számomra, hogy Krisztust hallják és tapasztalják az emberek, ha odahajolok hozzájuk. Nem sikerül mindig, de remélem, hogy egyre többször. Mert ahogy én irgalmasságot nyertem Krisztustól, határtalan szeretetet, kegyelmet és új lehetőséget, úgy szeretnék én is irgalmas szívvel másokhoz fordulni. És ha sikerül, akkor nem is tettem mást, csak továbbadtam, amit kaptam.

Fotók: Michna Krisztina, Major Tamás, Kalocsai Richárd (reformatus.hu), Kálvin Kiadó