Az emberi méltóság tanítója

„Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni” – ezzel a versrészlettel felelt Bibó István ’56-os államminiszter, amikor védőügyvédje 1957-ben azt javasolta neki, mindenképpen kérjen kegyelmet politikai perében. Bibó István életéről, jelleméről és hitéről unokáival, Bibó Istvánnal és Bibó Andrással beszélgettünk.

1956
„Amikor november 4-én biztonságba helyezte családját nagyapánknál, Ravasz László püspöknél és elfoglalta parlamenti hivatalát, nem voltak illúziói, pontosan tudta, mi vár rá az ’56-os szerepvállalásáért” – vág a közepébe Bibó András. Nagyapját, Bibó Istvánt az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. A magyar kormány törvényes képviselőjeként felhívást intézett a magyar néphez és a nemzetközi politikai szereplőkhöz is, több javaslatot is kidolgozott az oroszokkal kötendő kompromisszumra. Személyiségének alapvonása volt az az egész életét átszövő szellemi aktivitás, amelynek számos jogelméleti és nemzetközileg is elismert tudományos művét köszönhetjük. Alakja mind erkölcsileg, mind szakmailag sokakat inspirál a mai napig.

A legfőbb érték
„Minden szempontból kikezdhetetlen, biztos lábakon álló ember volt, amihez az alapot az egész életét megpecsételő erkölcsi támadhatatlansága adta. Ezzel pedig együtt járt kérlelhetetlen felelősségvállalása is, amibe nem fért bele semmilyen kiegyező gesztus. A szakmaiság és a családi élet is úgy állt harmóniában nála, hogy egyiket sem használta arra, hogy a másikban megalkuvó legyen” – fejti ki legidősebb unokája, Bibó István. Bár barátait, Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt felmentette, amiért békét kötöttek a hatalommal, ő jogtudós politikusként nem tudta elfogadni a Kádár-rendszert. Így öt és fél év börtön után a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában találta magát, segédmunkatársként. „Régi, repedésekkel teli bőrcipőjében hordta ki a könyveket az egyetemistáknak, miközben a genfi egyetemre hívták előadni. Persze, nem mehetett” – meséli Bibó István. Mindkét unokája úgy látja, hogy ezeket a méltatlan körülményeket, a perifériára kerülést is hatalmas méltósággal viselte. „Bár belül nagyon szomorú volt, túlságosan úriember volt ahhoz, hogy panaszkodjon, másokat a fájdalmával terheljen, ugyanakkor megfordította a dolgot, és rangtól, társadalmi helyzettől függetlenül mindenkivel őszinte tisztelettel bánt, hiszen tanításainak, egész életének középpontjában az emberi méltóság és annak megélése állt” – fogalmaznak az államférfi unokái.

Ő maga olyan társadalmat képzelt el, amelyben az emberi méltóság a legfőbb érték és a keresztyéni szeretet a legfontosabb szervező erő.
„Világszemléletét és műveit is áthatja a keresztyén hit, amelyről azt vallotta, hogy Európát a Föld élhető régiójává tette” – mutat rá Bibó István. Mint mondják, nagyapjuk nem csupán látványkeresztyén volt – egész lényével és életpéldájával a keresztyén értékrendszert hirdette. Megingathatatlan, Krisztusba vetett hite adta azt a bátorságot is, amellyel visszautasította védőügyvédje kérését: megtagadta, hogy kegyelmi kérvényt írjon politikai perének bírájához. Ez a hit volt a táptalaja gondolatainak is, amelyeket a szocializmus teljes reménytelenségének közepette szabadidejében írt le vagy mondott magnószalagra. „A szüleim vették észre, hogy a fejében teljes gondolatmenetek vannak készen, elé tették a hangrögzítőt, és ő felmondta 170 oldalas művét a társadalomfejlődésről” – idézi fel legkisebb unokája, Bibó András. A testvérek azt is elárulják, hogy bár nagyapjuk kvalitásaihoz méltatlan munkát végzett, a szociológiatanszék hátsó ajtaja nyitva állt, és szociológusok jártak hozzá riportra. 

Bibói örökség
A három generáció között harmonikus, folytonos az értékátvitel, amelynek origójáról így vallanak a Bibó-fivérek: a nagyapánkat a megveszekedett jóhiszeműség vezette, mindenkiben az építő szándékot kereste, ő a leghitelesebb példánk arra, hogy érdemes tisztességesnek maradni. Maga volt a tömény szelídség, aki tulajdonképpen az életével motiválta a családját,  olyan keretrendszert nyújtva számunkra, amelynek alappillérei a szellemi kérlelhetetlenség, a bátorság és a hit. „Tettei, eszmeisége nekünk is bátorságot adnak, hiszen első kézből láthatjuk, hogy túl lehet élni, ha nem a karrierünk előmozdítása életünk vezérelve. Lekötelező, hogy az unokái lehetünk” – vallja meg érzéseit Bibó András.

Közvetlen személyiségét jól jellemzi, ahogy legidősebb unokája még ismerhette: játszva tanító nagyapa volt, aki elsősorban a hétköznapok apró gesztusaiban tartotta össze a családját, legyen szó délutáni sakkozásról, egy régi francia képregényről, amit lefordított kisunokájának, vagy fia családjának megsegítéséről, amikor harmadik unokája érkezett. Finom humorú, csöndes, kedves emberként él emlékeikben. „Átfogó, nagyszabású művei valójában mind az emberről, az emberek közötti viszonyokról szólnak, melyeket fejlett érzelmi intelligenciájának köszönhetően nagyon finoman érzett” – teszi hozzá István unokája.

Erkölcsi zseni
„Az ő érzelmi intelligenciáját, vagy – ahogy Reitzer Béla barátja mondta – erkölcsi zsenialitását jól érzékelteti egyik álma: egy szobor talapzatán ül, fázik, szitál a hó, nagyon le szeretne szállni onnan, de nem tud. Bár az ő életében a kivetettséget és mellőzöttséget elsősorban a Kádár-rendszer okozta, mégis sejtette: ha a külső elnyomó hatalom eltűnne, és szabadabb világ következne, nem biztos, hogy össztársadalmi léptékben megkezdődne elvei megvalósítása. Egyszerűen azért, mert az emberek jobban ragaszkodnának saját érdekeikhez, vagy inkább: gyarlóságaikhoz, mint az ő műveiben lefektetett állam- és társadalomszervező elvekhez. Ez a rendszerváltozás fényében profetikusnak bizonyuló álma nagyon erős felszólítás a számomra, hogy az ő munkáit és az azokban kifejtett gondolatait ne próbáljam meg semmiféle fizikai vagy lelki vitrinbe elzárni, hogy aztán az üveglap mögül integethessek feléjük, hogy szépek, szépek, de a gyakorlatban ne használjuk őket” – egészíti ki András.

Erkölcs, szerénység, elfogadás
Bibó András és Bibó István ezt a hagyatékot szeretné továbbadni a következő generációnak. Arra tanítják gyermekeiket, hogy a gondokat, a nehézségeket ne takargassák; még ha nem tudnak is mindent megoldani, tanuljanak meg együtt élni velük. „A legrosszabb, amit tehetünk, ha elkezdjük kimaszkírozni, kiszínezni az igazságot. Gyakorlatilag az egész Kádár-rendszer arról szólt, hogy megbeszélte az ország, hogy minden a legnagyobb rendben van. A nagyapánk viszont kíméletlenül őszinte volt és csak ez lehet egy családban is az alapja annak, hogy jól működjenek a dolgok” – fejti ki Bibó András. Bibó István úgy foglalja össze nagyapja legfőbb tanításait, hogy merjünk szellemileg és erkölcsileg is könyörtelenek lenni magunkkal szemben, ugyanakkor merjünk szerények maradni. Úgy vélik, családjukban mindig is ezek az igények alakították ki azt az elfogadó légkört, amelyben sokkal több a szeretet és a békesség, mint a feszes polgári mosolygásban. És amelyben valamennyi családtag személyre szabottan élheti meg és hirdetheti tovább az emberi méltóságot, Bibó István legféltettebb örökségét.

 

Szoták Orsolya