Fiatalok a zenei szolgálatban

Komoly elköteleződést jelent kántornak tanulni. Akik ezt vállalják, értéket kapnak és adnak másoknak. Van, aki hangszerrel, más az énekhangjával emeli a lelkeket Istenhez.

Harminchét résztvevővel indult el az idei Dunamelléki Református Kántorképző Budapesten, a Ráday utcában. Az egyházkerület egyik legfontosabb egyházzenei tanfolyama három héten keresztül kínál intenzív zenei képzést tizenkét éven felülieknek az egyéni zenei háttértudáshoz igazodva. A résztvevők többek között billentyűs hangszert, hangképzést, kóruséneklést, a képzettebbek vezénylést is tanulnak. Az 1990 óta működő tanfolyamon zömmel dunamelléki gyülekezetekből érkező aktív, fiatal kántorok vesznek részt. Ők elsősorban fejlődni, tanulni szeretnének, de legalább ennyire fontos számukra az a közösség, amit a kántorképző jelent. A személyes és közösségi motivációkról, a képzésről, a régi és mai énekekről, valamint a kántori szolgálatról a tanfolyam diákjait és egyik tanárát kérdeztük.

„Barátibb módon”

Ádám Tamás Kassáról érkezett, első alkalommal vesz részt a kántorképzőn. Bár a felvidéki városhoz a miskolci kántorképző közelebb van, Tamás mégis Budapestre jött. Mint mondta, a gyülekezet segédlelkésze ajánlotta neki a tanfolyamot, amit a legszínvonalasabbnak tart, így került a felvidéki fiatal a fővárosba.
„A Debreceni Református Gimnázium diákjaként az iskolában végzek kántori szolgálatot. Elsősorban azért vagyok itt, hogy jobban megismerjem az orgona világát, jól tudjam kísérni az énekeket az áhítatokon, istentiszteleteken. A gimnáziumban van egyházénekóránk, ami nehéz terület diáknak és tanárnak egyaránt. A régi énekek stílusa távolabb áll a korosztályomtól, ezért barátibb módon kell megszerettetni a fiatalokkal az egyházi énekeket. Erre a kántorképző és a kóruséneklés jó lehetőség. A közösség nem csodabogarakból áll, azoknak nem feltétlenül való ilyen közeg. Egyre nyitottabbak az emberek egymás irányában, ez már néhány nap elteltével érezhető.”

„Ezer év múlva is”

Volt, aki kontinensnyi távolságot utazott azért, hogy a kántorképzőn tanultakat kis közösségben kamatoztathassa. Mercer Dávid Chicagóból érkezett Budapestre. Az amerikai nagyvárosban húszfős magyar gyülekezetben végez kántori szolgálatot.
„Bár a felvételin hamisan énekeltem, most már sokkal jobban megy, ehhez már egy hét is elég volt. Meglepődtem azon a szereteten, amellyel fogadtak, nekem azt mondták otthon, itt mindenki nagyon szigorú és barátságtalan lesz. Amerikában nem találnék még egy olyan színvonalas képzést, mint ez a tanfolyam. A gyülekezetemben idősebb, erdélyi magyarok vannak, akik tizenöt-húsz éneket ismernek, örülnék, ha ennél többet taníthatnék nekik és ezeket színvonalasan szeretném kísérni.”

Nem csak Amerikában, hazánkban is kedveltek a keresztény könnyűzene énekei. A régi és mai énekekről Dávid korosztályához képest kiforrottabban nyilatkozik: „A keresztyén könnyűzene csábító, én is szeretem, de ha választani kellene, a régi énekek mellett döntenék. Vannak ismerőseim, akik megunták a mai énekeket, és elkezdtek a régi énekek irányába nyitni. Úgy látom, ezek dallama, szövege tartalmasabb. A mai énekek közül sok a felszínes, a régiek mélyebbek. Vallom, hogy száz év múlva a mostani énekekre senki sem fog emlékezni, de a 90. zsoltárt ezer év múlva is énekelni fogják.”

Személyre szabott lehetőség

A hosszan tartó kántori szolgálat Isteni elhívás eredménye, amihez a kántorképző is teret adhat. Erről Szabó Eszter beszélt, aki a Csillaghegyi Református Gyülekezet kántora, kórusvezetője. Ő már elvégezte a nyolcalkalmas tanfolyamot, jelenleg továbbképzésen vesz részt.
„A pasaréti gyülekezet tagjaként az egyik ifihéten az elhívás volt a téma. Egy alkalommal a kántorképzős levelezős listán kaptam egy e-mailt, hogy kántort keresnek Csillaghegyen. Éreztem, ezt a lehetőséget nekem kínálják. A gyülekezet elfogadott, örültek, hogy fiatalként töltöm be azt az űrt, amit az előző kántor hagyott. Látják rajtam, mennyit fejlődtem, hogy szeretem, amit csinálok. Azt látom, megéri viszonylag sokat utaznom a gyülekezetért, amit második otthonomnak tekintek. Nagyon sok van előttem abból a szempontból, hogy határozott, profi zenész és karvezető legyek. Mindig úgy érzem, másik világban vagyok a kántorképzőn, ahol egy cél érdekében vagyunk itt, ez erős összekovácsoló erő.”

Eszter elmondta, kántorrá válása a hitére is hatást gyakorolt. „A hitélet és a zene a kántori szolgálatban ér össze. Mindig nehézségem volt abban, hogyan vállaljam, hogy hívő vagyok, a kántori szolgálattal viszont lehetőség nyílt arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek másokkal. Azt vettem észre, kántorként sokkal jobban tudok figyelni az istentiszteleten, aktívabban vagyok jelen.”

Énekkel készülni a mennyországra

„A kórus lehetőség a kétszeres imádkozásra” – ezt már Horváth Andrea tette hozzá, aki a Rákoscsaba-Újtelepi Gyülekezet kórusában szolgál énekkel, hangszerrel. Mint mondta, meg kellett fontolnia, hogy eljön, második alkalommal van jelen továbbképzősként. Azt vette észre, még mindig van hova fejlődnie a karvezetés terén.
„Jó döntés volt, hogy eljöttem, már egy hét nagyon sokat adott a látásmódom fejlődése szempontjából. A kórustagok közelebb viszik a gyülekezet szívét Istenhez. A zene ugyanis hatalmas eszköz arra, hogy üzenet adjunk át. Nemcsak prédikációval, hanem énekszóval is lehet üzenetet átadni. Hogy valaki megszeresse az éneklést, ahhoz bátorság kell: eldöntjük, hogy másik szinten akarunk megszólalni. Az a hit, hogy ezt Isten értékelni fogja, fontosabb kell hogy legyen minden másnál. Jó, ha valaki eljut erre a felismerésre. A támogató közeg lehetőséget adhat erre. A mennyországban énekelni fogunk, arra pedig készülni kell. A kántorképzőn az adja meg minden percnek az értékét, hogy olyan emberektől tanulhatunk, aki tudják, mit csinálnak, ez azoknak is bátorítást ad, akik számára nem egyértelmű, hogy képesek-e fejlődni.”

Teret adni a felfedezésnek

„Nagyon motiváltak a fiatalok, akik három hét kemény munkát vállalnak a kántorképzőn: hétfőtől szombatig tanítás, vasárnap szolgálat, van, akinek reggel hattól este nyolcig tart egy nap” – fogalmazott Pölcz Ádám, a tanfolyam egyik tanára, aki zenetörténetet tanít. Mint mondta, a tanár-diák viszony alapvetően más a kántorképzőn, mint egy iskolában, ez a hozzáállásban is megmutatkozik.
„Sosem a tananyagra helyezem a hangsúlyt, hanem próbálok emberi példát adni. A zenetörténetben sem az a legfontosabb számomra, hogy minden zeneelméleti anyagot megtanítsak. A cél, hogy a diákok érzéseket, benyomásokat szerezzenek a tanfolyamon és értsék az összefüggéseket. Emlékezzenek egy-egy megkapó momentumra. Ilyen pillanat például, amikor a diákok megtudják, Händel Halleluja-kórusát fennállva hallgatják Angliában, ennyire tisztelik a darabot.

Itt mást jelent tanárnak lenni. Az egészben az a legvonzóbb, hogy szabad kezem van. Mindemellett, aki ide jön, tanulni akar. Nagy a különbség a hagyományos kerethez képest, amiben mindent meg kell tanítani és tanulni. Ha így állnék hozzá, mi maradna a felfedezésre? Itt klasszikus értelemben partnerek vagyunk, mert mindkét oldalról megvan a motiváció, és a partnerség ezért tud hatékonyan megvalósulni.”

A dunamelléki kántorképző tanfolyam augusztus 4-én, szombaton zárul a Kálvin téri református templomban, ahol a kántorképzősök koncert formájában csillogtatják meg tudásukat délelőtt 10 órától.

 

Kapcsolódó cikkünk:

Elemi erő a zsoltárokban
Interjúnk Monostori Ferenccel, a Dunamelléki Református Kántorképző vezetőjével a tanfolyamról és az orgonisták mai szerepéről gyülekezeteinkben. A kántorképzőre június 15-ig várják a jelentkezéseket.