Éppen harminc évvel ezelőtt kiáltották ki a Magyar Köztársaságot, éppen október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt is tisztelegve. Ettől fogva lehetett (volna) szabadon élni: szólás-, vallás- és lelkiismereti szabadságban, az 56-osok szellemi örököseiként, felelősen bánva azzal a lehetőséggel, amiért ők az életüket és vérüket adták. Kérdés, persze, mi a szabadság, és honnan eredeztethető.

Arról, hogy a rendszerváltás valóban mélyreható változást eredményezett-e, megoszlanak a vélemények. De abban egyetért mindenki, aki úgy érzi, kettévált országban élünk, hogy a törésvonalak nem akkor keletkeztek. Mindez pedig azért fájdalmas, mert bár az ideológiai megosztottság még elviselhető, ezek az árkok lövészárkokká mélyültek. Úgy választanak el embereket, családtagokat, munkatársakat, gyülekezeti tagokat egymástól, mintha ellenségekké váltunk volna egymás szemében. Ez is jelzi: valami többet jelent ez számunkra ideológiai harcnál, mintha a véleményformáló és/vagy a közös valóságunkat alakító hatalomért vívott csatározásban az életünk felügyeletéért futnánk versenyt. A közéletben való aktív részvételt számos, más-más rendszerben elszenvedett családi trauma teszi ilyen tapasztalattá. Innen pedig már csak egy lépés traumáink „versenyeztetése” is a társadalmi igazságosság jegyében.

Mindeközben a valóságról alkotott képünket az erről zajló kommunikációval is alakítjuk. Hol a hazug narratívákon csattanunk fel, hol saját életünk történéseit próbáljuk hősies vagy áldozati narratívába helyezni. Csak hogy legyen számunkra értelme annak, ami velünk történik, vagy amit teszünk. Egy biztos: máshogy látjuk a valóságot, és máshogy is beszélünk róla.

Ezzel szembesít Papp Gábor Zsigmond 2017-es dokumentumfilmje, a Kettévált ország is, amelyben tíz-tíz jobb- és baloldali közéleti szereplőt kérdezett arról, hogyan viszonyult a rendszerváltáshoz, és hogyan látja az azóta eltelt harminc esztendőt. A rendező mintha „becipzározta” volna a kettévált országot: ha valaki vállalkozik a film megtekintésére, végighallgathatja a számára szimpatikus és kevésbé szimpatikus embereket, véleményeket, bepillantást nyerve abba a nézőpontba, amelyről van már benyomása és értékítélete is.

Egy platformra kerülnek ezzel a mindenkori miniszterelnökök, köztársasági elnökök és házelnökök is, akiket még pozíciójuknál fogva sem emlegetnénk sokszor egy lapon. Eközben szó esik arról, milyennek látták őket ezek a kulturálisan hol meghatározó, hol háttérbe szorított művészek, milyen szerepeket vállaltak ők maguk a rendszerváltásban, és állampolgárként hogyan érzékelték, értékelték, ami az immár szabad ország mindenkori kormányzása idején történt. És miközben szó esik a külhoni magyarságról vagy az egyház és állam kapcsolatáról is, az is kiderül, hogy sok szempontból hasonlóképpen gondolkodunk, mert ha a véleményünk vagy a világlátásunk nem egyezik is, egy közös van a megszólaló vagy idézett közszereplőkben és bármely magyar állampolgárban: mivel emberek vagyunk, motivációink, mozgatóink, működésmódunk ugyanazokkal a jegyekkel írhatók le.

Ami ennél sokkal megdöbbentőbb, hogy haza is csak egy van – még ha mást és mást értünk is rajta. Ami történt, velünk, a mi hazánkkal történt meg, és mi alakítottuk, a ránk bízatott felelősség mértéke szerint. Ez pedig ezután is így lesz.

Az eredeti Fekete Doboz-felvételeket tartalmazó dokumentumfilm arról is tanúskodik: olyan nem volt soha, hogy mindenki mindenben egyetértett volna. A narratívák mindig különböztek, a hős, az áldozat és az ellenség szerepét akár ugyanaz az ember is betölthette egy időben, más-más nézőpontból értékelve az aktuális eseményeket. Érdekes, ahogy minderre rárakódik 56 öröksége mint etalon, az ahhoz való hűség, az annak – és valószínűleg minden korábbi, így az 1848-as és még sorolhatnánk – az eszménynek való megfelelési vágy.

Számos kérdést felvet a film, amelyek megválaszolását ha nem végzi is el, de segít kívülről látni magunkat, a kettévált országot. Megszólít minket, és kérdéseket tesz fel, sőt, arra késztet, hogy – függetlenül attól, milyen szerepet töltünk be ebben a társadalomban – beszélgessünk egymással.

Erre teszünk kísérletet a Parókia Filmklub következő alkalmával mi is. A nemzeti ünnep másnapján, október 24-én, csütörtök este 6 órától a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday utcai székházának dísztermében vetítjük le a Kettévált ország című dokumentumfilmet, amelyre minden érdeklődőt szeretettel várunk! Vendégünk lesz Papp Gábor Zsigmond, a film rendezője. A vetítés után vele és egymással is folytathatjuk a beszélgetést. Várjuk Önöket szeretettel!

A film szereplői: Alföldi Róbert, Dörner György, Eperjes Károly, Fekete György, Fischer Ádám, Jankovics Marcell, Kerényi Imre, Koncz Zsuzsa, Konrád György, Máté Gábor, Medveczky Ádám, Mezey Katalin, Parti Nagy Lajos, Péterfy Gergely, Röhrig Géza, Sára Sándor, Spiró György, Szörényi Levente, Szőcs Géza, Tarr Béla.

Részvételi szándékukat, kérjük, az esemény Facebook-oldalán jelezzék!