Másság

Amikor kicsi lány voltam, mindig arról álmodoztam, hogy a halálos ágyamhoz odahívok majd mindenkit, aki fontos, aki szeret, és elmondom nekik, hogy cigány vagyok. Láttam a döbbent arcukat, és éreztem a megkönnyebbülést, hogy nem csapom be őket többé.

Bántott, hogy a szeretteimnek nem adom meg az esélyt, hogy döntsenek, barátkoznak-e ők egy cigány lánnyal. Reméltem, vágytam, hogy ott az utolsó pillanatban már senki nem fog elhagyni emiatt. Már olyan erős lesz a szeretet köztünk, hogy az mindent megbocsát.

Aztán ez a vágyam alábbhagyott, de a származásommal kapcsolatos rossz érzéseim nem múltak el. Időről időre felszínre törtek.

Legutóbb tavasszal, a Saul fia című film láttán. Több napig úgy jártam-keltem, hogy néztem az embereket, a hozzám közel állókat is, hogy ők vajon hol helyezkedtek volna el abban a jól felépített, embertelen, felfoghatatlan rendszerben.

Éreztem, hogy valami készülődik bennem, és ha most megállok, talán le tudom rakni a terhem. Meg tudok végre szabadulni attól a gondolattól, hogy a származásom bűn. Bűn, hisz büntetnek érte. Bűn, hisz csak rossz érzések, negatív jelzők tapadnak hozzá. Bűn, hisz tiltakozok ellene már megannyi év óta.

Vissza kellett mennem egészen a gyerekkoromig.

Hat-hét éves koromig cserfes, beszédes, barátkozós, élénk, eleven kislány voltam. Aztán kezdtem megérteni, hogy mi mások vagyunk. Sok apró, fájdalmas emlékem van erről. Bezárkóztam.
Apukám próbálta megtanítani, bizonygatni nekem, hogy ez nem szégyen, nem hátrány, vállalni kell, tudnunk kell, honnan származunk ahhoz, hogy tudjuk, hová tartunk, de nem tudtam magamévá tenni. Bár nem tagadtam soha, de nem is hirdettem. Sok olyan helyzetre emlékszem, amikor ez lelkifurdalást okozott a szüleimmel szemben, meg olyanra is, amikor bántottak a származásom miatt: nem engedték, hogy bemenjek az udvarukba játszani a gyerekükkel. A szüleim dolgos, szorgos, tiszta, rendes emberek. Magyarok közt éltünk, egy-két cigány osztálytársam volt csak. Így aztán a családunk sehová se tartozott. A cigányok közé nem illettünk, mert túlságosan rendezett, normális életet éltünk, a magyarokhoz pedig cigányok voltunk.

Nem a halálos ágyamnál, hanem egy áldott találkozáson nemrég már nem tudtam magamban tartani és elmondtam a barátnőmnek, hogy cigány vagyok. Csak beszéltem, meséltem és ő egyre nagyobb szeretettel nézett rám.

Impulzusok jöttek-mentek, nyomot hagytak. Istenünk betakarta őket újra meg újra szeretetével. Jó volt tudnom, hogy Jézushoz bármikor mehetek. Még én is. A cigány, a gyáva, a szeretetre éhes. Vihetem hálámat, szeretetemet, szívemet, bánatomat, örömömet. Magamat. Nem becsomagolva, nem felcicomázva, nem rejtegetve bármit is, hanem csak úgy, ahogy van. Nála megpihenve érezhettem egy-egy pillanatra, hogy valósággá válhat az a világ, amelyben nincs többé különbség zsidó és görög, rabszolga és szabad ember vagy férfi és nő között, mert Krisztus Jézusban mindannyian egyek vagyunk.

Nyáron egy közösségi alkalmon a fiam játszott egy másik gyermekkel. Ketten voltak egy csapat a lányok ellen. Csapdát építettek, meg búvóhelyet. Fára másztak, beszélgettek. Aztán megjöttek a lányok. Az „ellenség”. A játszópajtás rám nézett, huncut mosollyal, halkan azt mondta: „Én igazából a lányokkal vagyok, csak úgy csinálok, mintha vele lennék.”  Csak annyit tudtam súgni a kisfiamnak, miközben megfogtam a kezét: „Menjünk innen”.  Nem az anyukája voltam ekkor, hanem egy kislány, aki nem tud mit kezdeni az elutasítással, a kirekesztettséggel, csak el akar tűnni onnan, hogy ne érhesse bántás. Egy kislány, aki így örökíti át ezt a terhet a gyermekére. Felelősségem lett, hogy megküzdjek ezzel az érzéssel.

Majd egy keresztény előadáson az előadó elárulta, hogy benne is vannak falak a cigányok felé. Nyílt volt, őszinte, és tükröt tartott. Bele kellett néznem, akármennyire fájt is. De a tükörből nem szánalomra méltó, szerencsétlen, gyenge, elesett ember nézett már rám, hanem valaki, aki már nincs egyedül, aki Jézus kezét fogva szembenézhet az elutasítástól, kirekesztettségtől való félelmével, és azzal, ami mindezek mögött megbújik: a származásával. Aki ha most csendben van ezekkel az impulzusokkal, összeállhat benne a kép.

Olvasgattam a cigány holokausztról. És végiggondoltam a bibliai történeteket, ahol Jézus odafordul az elesettekhez. A kedvenceimnél elidőztem. Itt volt az ideje, hogy elbúcsúzzam a származásommal áthatott gyerekkoromtól. A lelkiismeret-furdalástól, hogy sokan szeretnek, és nem tudják, hogy cigány vagyok. A vágytól, hogy Isten vagy általa küldött emberek kompenzálják mindazt, amit el sem szenvedtem, amit nem vállalok, meg sem élek. A bűntudattól, hogy nem tudom vállalni. A bizalmatlanságtól, amivel mindenki felé fordultam, miközben méregettem, vizsgálgattam, olykor vádoltam őket. Elhárító mechanizmusaim olyan jól működtek, hogy egy szót sem tudok cigányul, pedig a nagyszüleim így beszéltek.

Meg kell élnem végre, hogy közéjük tartozom, hogy cigány vagyok. Impulzív vagyok és érzelmileg túlfűtött, őszinte és egyenes. Nyíltabban beszélek az érzéseimről, és ha megszeretek valakit, akkor nagyon ragaszkodom hozzá. Több személyes odafordulást igénylek, és ha zenét hallok, belül azonnal táncra pördülök. A kedvenc reggelim pedig a meleg, zsíros laska, a cigánykenyér, amit a masinán süt anyukám, én pedig kócosan, mezítláb, kicsit dideregve megeszem a konyhában, miközben hallgatom, ahogy a szobában, a cserépkályhában pattog a tűz.

Csak akkor tudok majd a fiaimnak hitelesen mesélni a származásunkról, ha már elfogadtam.

Most először vágyat éreztem arra, hogy meséljek nekik. Az ükpapájukról, aki sokadmagával élt egy szobában, a cigánytelepen, ahol mindig több volt az éhes száj, mint az étel, de békesség volt és jókedv. Ahol a kályha nem tudott elég meleget adni, mert tüzelő csak annyi volt, amennyit az erdőről loptak, ha a kerülő el nem fogta őket, így hát a szeretettel fűtöttek. Aki napokra elment, járta a falukat, csereberélt, a gyerekek, közte anyukám, mindig várták haza, szaladtak elé mezítláb, hogy mit hozott nekik. Esténként aztán összegyűltek a kicsi, padló nélküli szobában, és papu mesélt és mesélt. Mesélnék nekik a dédmamámról is, aki írni-olvasni nem tudott, csak csendesen összetartani a családot, csak a semmiből is levest főzni, aztán utolsóként a fazékhoz menni, amikor már üres volt.

Vagy a dédmamájukról, aki nem olvasott Bibliát, templomba se ment, de imádkozott szüntelen.

Most vágyom a nagymamám hangjára, hogy elmesélje még egyszer mindezt, kérdezhessek, hallgathassam, lássam élénk, csillogó tekintetét.
De még nem adom nekik ezeket a történeteket. Még ízlelgetem, dédelgetem magamban őket, még élvezem, még szokom, hogy az enyémek.

 

Képek: Szeverényi Zsuzsa; Füle Tamás; Romani Design (romani.hu)