Nemzeti egység fiatalok szemével

„Felelős magatartás az lenne, ha a Nyugattal szembeni kisebbségi komplexusunkkal és a szomszédainkkal szembeni infantilis vádaskodásunkkal végre felhagynánk. Ezt nem engedheti meg magának egy ezeréves, államalapító nemzet.”

A magyar református egység napja május 22., 2009-ben ugyanis ezen a napon egységesült a Kárpát-medence valamennyi egyházteste, és a debreceni alkotmányozó zsinaton létrejött az egységes Magyar Református Egyház. Ez az önként vállalt gesztus egy traumatikus külső kényszer, az idén 100 éves trianoni békeszerződés máig érezhető hatását hivatott valami módon enyhíteni. Akkor ugyanis a nemzettestek elcsatolásával a református egyház is széttagolttá vált. Az egyház törekvése pedig máig az, hogy integráns módon jelen legyen a társadalomban, és segítse a megtört kapcsolatok helyreállását nemcsak Isten és ember, de ember és ember között is.

Idén Marosvásárhelyen tartották volna meg a református egységnapot, ez azonban a járvány miatt elmaradt. Ezzel egyfajta közösségi reflexió lehetősége is a jövő évre tolódott, bár a Trianon-centenárium évében bizonyára sokak számára különös jelentősége lehetett volna ennek. Bár csak virtuális beszélgetőkörbe tudjuk meghívni olvasóinkat, alábbi összeállításunkkal szeretnénk lehetőséget teremteni a közös gondolkodásra. Kíváncsiak voltunk, hogy élik meg a nemzethez tartozásukat a Kárpát-medence különböző pontjain élő református fiatalok, mit ad nekik a más-más kulturális közegben élő magyarokkal való kapcsolat, és hogyan gondolkodnak Trianonról. Bár körképünk nem reprezentatív, az eltérő válaszokból mégis körvonalazódhat nemcsak az, mit veszítettünk, hanem az is, mivel gazdagodhattunk az elmúlt száz évben.

Egy falu, négy ország
„Még a kilencvenes évek elején történt, amikor megnyitották az ukrán határt Magyarország felé, hogy Édesapám átvitt a határon, és én megkérdeztem tőle, hogy miért kell nekünk útlevél, hiszen itt is és otthon is magyarul beszélünk. Nem volt jó érzés megtudni gyermekfejjel, miért volt rá szükség” – idézi fel a kárpátaljai Tiszabökényben felnevelkedett Szanyi Ferenc református lelkész. „A nagymamám sokat mesélt arról, hogy amikor a második világháború alatt nagy éhínség volt Kárpátalján, a szüleivel átjöttek Fejér megyébe, dédpapám ott talált munkát, így átvészelték a háború borzalmait. De ahogy annak vége lett, hazaköltöztek, hiszen erős volt bennük a honvágy. Megkérdeztem, hogyan kaptak útlevelet, és mivel utaztak. Mosolyogva válaszolta, hogy akkor már, illetve még nem volt elválasztó határ. Nagymamám 1934-ben született, a második bécsi döntés révén Kárpátalja pedig visszakerült Magyarországhoz. A legmegdöbbentőbb talán az, hogy Nagymamám úgy élte le az életét, hogy – az egyéves Fejér megyei tartózkodásukat leszámítva – soha nem költözött el a faluból, mégis négy ország állampolgára is volt.”

De ki az a Soni Fedir?
Nagymamája magyar származására hivatkozva kaphatta meg ő is a magyar állampolgárságot, az azt megelőző nyolc évben azonban bebarangolta a bürokrácia útvesztőjét – meséli. „2003-ban kerültem a budapesti teológiára, azóta az anyaországban élek. Eleinte minden évben vízumot, illetve tartózkodási engedélyt kellett igényelnem a bevándorlási hivatalnál. Nem volt jó érzés, hogy a sok idegen nyelvű ember között magyarul beszélő magyar emberként ugyanazt az eljárást kellett végigélnem, mintha vadidegen volnék. Egyszer a hivatalban a hölgy megkérdezte, hogy kérek-e tolmácsot – mintha a szívembe tőrt döftek volna… Ráadásul, az ukrán papírjaim révén a hivatalos nevemet ukránból fordították, így mindenütt Soni Fedir voltam, és nem használhattam a magyar nevem. Rossz érzéssel tekintek vissza erre az időszakra, hiszen ez a kettősség nagyon sok mindentől megfosztott. Teológustársaim beutazták fél Európát, az elcsatolt magyar területeket – én az első két évben sehová nem tarthattam velük, hiszen vízumra nem adtak más vízumot. Majd később a tartózkodási engedélyre már igen, és 2005-től, ha nehezen is, de utazhattam, akár Európába, akár az elcsatolt területekre. Majd jött a schengeni könnyítés, végül 2011-ben az állampolgárság megszerzése, ami felhőtlenül boldoggá tett.”

Többet kérnek számon…
Azóta bőven bepótolta, ami addig kimaradt az életéből. A Bács-Kiskun megyei Apostagon szolgáló lelkész bejárta a Kárpát-medencét ifiseivel, és rendszeresen visz adományokat az elcsatolt területekre. „Körülbelül ötvenszer voltam Erdélyben és hetvenszer a Felvidéken. A többi elcsatolt területre is eljutottam, elsősorban igei szolgálatokon, teológusnapokon és legációkon keresztül. Az Ágoston Sándor Alapítvánnyal rengeteg utunk volt Erdélyben, nagyon sok templom felújításán dolgoztunk, gyülekezetekben szolgáltunk. A Felvidéken gyülekezeti házat, árvaházat, templomot építettünk, és ott is végeztünk igei szolgálatokat. Később bekapcsolódtam a református egységnapi ’mozgalomba’, így számos határon túli találkozón megfordultam. Testvérgyülekezeti kapcsolatunk is alakult az erdélyi Mezőköbölkúttal. Minden évben elviszem a fiatalokat Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, gyülekezeti kirándulást szervezek. Ahol csak tudok, segítek. Sokszor vittem adományt Erdélybe, a Gyimesbe, de Kárpátaljára is rendszeresen, a Felvidékre pedig évente egyszer. Ezek nagy részét a gyülekezetünk, a falubeliek és a gyerekek ajánlják fel! Mi úgy gondoljuk, hogy akinek többet adtak, attól többet is kérnek számon. Legyen minden magyar felelős minden magyarért!”

A piac és a forró víz
A kárpátaljai Beregszászon született Marofejeva Nelli is, aki magyar mint idegen nyelv tanárként dolgozik Budapesten, bár most éppen az ausztráliai Melbourne-ben tartózkodik a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként, az ottani magyar református gyülekezetben segédkezik. A multikulturális hatások egész eddigi életét végigkísérték – meséli. „Édesapám orosz, édesanyám pedig magyar. Gyermekkoromban Magyarország valami egzotikus helynek számított, hiszen Ukrajnából nehéz volt mozdulni a kilencvenes években. Később a nagymamám megkapta az állandó letelepedési engedélyét, és a keresztanyám is átköltözött Magyarországra, így nyáron ellátogattam hozzájuk. Az akkori kishatári belépővel azonban csak Nyíregyházáig volt szabad utaznunk, keresztanyukámék pedig Egerben laktak. Kilencéves lehettem, amikor édesanyámék felkészítettek, hogy ha a határőr bácsi kérdezi, hova megyünk, azt mondjuk: a nyíregyházi piacra.”

Másik meghatározó emléke, amikor középiskolásként egy hosszú hétvégét tölthetett el Budapesten, és diáktársaival családoknál szállásolták el őket. „Kicsit komikusnak, kicsit szomorúnak éltem meg, amikor a család bevezetett a fürdőszobába, hogy megmutassa: ez bizony a melegvíz, s így kell használni a csapot. Lehet, hogy csak arra gondoltak, mindenkinél más-más fürdőszobai sajátosságok vannak, de nekem inkább úgy tűnt, hogy nem voltak biztosak abban, nálunk vajon van-e forró víz a lakásban.”

Meg kell érte harcolni
Arra a kérdésre, hol érzi igazán otthon magát, a fiatal nő azt válaszolta: egyértelműen Beregszászon, még akkor is, ha nem tudja elképzelni a jövőjét a harmincezres lakosú településen. Noha élt Kijevben is, hiányolta a közös nyelvet, a közös gyökereket. Budapestre a tanulmányi lehetőségek, a barátok közelsége és a pártalálás reménye vonzotta. Idővel megszerette a magyar fővárost, azonban máig sem tudja magáénak érezni. A jövőt ezzel együtt itt tervezi – árulta el. Tapasztalatait így összegezte: „Magyarnak lenni privilégium, és nem magától értetődik. A magyarságért van, hogy meg kell harcolni, ezt különösen érzem, amióta diaszpórában töltöm már a második évemet. Itt is nehezített pálya megélni a magyarságot, és ugyanez igaz a szórványra is.”

Többen többek vagyunk
„Magyarországi nemzetiségiként azt képviselem, hogy jó ide tartozni, a magyarok nem ellenségek, hanem munkatársak és sorstársak. Minden nemzetiség feladata, hogy felismerje a magyarsághoz tartozását, hiszen ez nem jelenti saját identitásunk feladását. E nélkül viszont csonkák lennénk, ahogyan az országunk is az” – véli Bárdos-Blatt Szabolcs református teológus, akinek sváb származása identitása meghatározó eleme. Menyasszonya délvidéki magyar, és számos erdélyi ismerőse is van.
„Korábban Trianont abszolút tragédiaként fogtam fel, másokat megismerve viszont – amellett hogy nem bagatellizálható el tragédiánk – meglátom már a pozitívumokat, és azt, hogy valóban semmi sem történik Isten akaratán kívül, még Trianon sem történt.”

Határozottan állítja: a nemzetállamiság nem tesz jót a magyarságnak. „Végtére is ez egy százéves, új helyzet. Nem tesz jót a magyaroknak, ha tízmillióan össze vannak zárva magukkal. Ellenségeskedést, széthúzást, az önismeret hiányát idézi elő. Ha pedig szétnézünk a határainkon túl, azt láthatjuk, hogy szomszédaink – finoman szólva – nem túl járatosak az államalkotás-államigazgatás területén. Kilencszáz éven keresztül multietnikus ország voltunk, ahol európai kultúrájú népek éltek együtt ’birodalmi munkamegosztásban’, ami egyfajta szerves kapcsolatot jelentett. A magyarok vezetésével történt mindez, akik – más népekkel együttélve – sokkal pontosabb önképpel, stabilabb identitással rendelkeztek.”

Vádak nélkül
Egészséges nemzetfelfogás nincsen egészséges istenkapcsolat nélkül – állítja. „Felelős magatartás magyar részről az lenne, ha a ’nekünk mindenki mindig csak ártott’ szemlélettel, a Nyugattal szembeni kisebbségi komplexusunkkal és a szomszédainkkal szembeni infantilis vádaskodásunkkal végre felhagynánk. Ezt a szemléletet nem engedheti meg magának egy ezeréves, államalapító nemzet – ebből is látszik, Isten nélkül milyen nagy az elesettségünk.”

Bárdos-Blatt Szabolcs elárulta: jövendőbelijével magyar nyelvterületen, református lelkészekként képzelik el közös jövőjüket. Lehetséges, hogy éppen a Délvidéken. „Egymás munkatársai leszünk egy esetlegesen szerb környezetben is, ahol remélem, a szemléletünkkel a környezetünk javát, belátását tudjuk majd munkálni” – fogalmazott.

Szlovák pártra szavazott
Eszter kelet-szlovákiai születésű, az egyetlen, aki nem járult hozzá teljes neve megjelentetéséhez. Úgy érzi, azzal, hogy kérdéseimre válaszolva nem sajnálkozik Trianon miatt, szüleit tenné ki földijei rosszalló megítélésének. Elárulta azt is: a legutóbbi parlamenti választásokon nem a magyar pártra szavazott, hanem magyarként a szlovákokra, amivel tabut döntöget. Döntését azzal indokolta, hogy a szóban forgó politikai csoport alapértékei közé tartozik a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása, emellett ugyanolyan fontos számára az ország többi polgára is. „Látva a jelenlegi helyzetet, tudom, hogy jól választottam – még akkor is, ha a magyar közösség legtöbb tagja nem ezt gondolja” – fűzte hozzá.

Az érdekli, milyen ember
„Rendkívül hálás vagyok azért, hogy határok kereszteződésébe születtem és úgy nőttem fel, hogy nem tudom, milyen lehet nyelvileg és kulturálisan csak egyvalamilyennek lenni. Ettől az adottságtól, hogy az anyanyelvem és a saját kultúrám mellett más nyelvvel és kultúrákkal is találkoztam, rendkívül gazdagnak érzem magam – azt viszont sajnálom, hogy a környezetem nem ezen az állásponton van, gyerekként ezt a nézőpontot, a kulturális sokszínűséget nem tekintették az erősségünknek. Pedig szerintem az.

Az, hogy két nyelv közelségében nőttem fel, azzal, hogy folyton voltak tőlünk különböző szokásokkal rendelkező emberek, azzal, hogy más állami ünnepnapok voltak, mint a mi ’valódi’ ünnepeink – mind-mind arra ébresztettek rá, hogy az élet sokszínű, és mindig mindennek van egy másik nézőpontja is. Az általánosan kijelentett igazságokkal szemben kétségeim vannak” – fogalmaz. Talán ezért van az, hogy elsősorban emberekről és nem pedig nemzetiségekről gondolkodik. „Nem érdekel, hogy akit megismerek, hány százalékban magyar, vagy bármilyen nemzetiségű, sokkal inkább az foglalkoztat, hogy milyen ember.”

Légy egészséges!
Az egészséges nemzet alapja a testileg-lelkileg egészséges egyén – véli. „Ha én rendben vagyok magammal, ha felelősséget vállalok a testi-lelki jóllétemért, ha egyensúlyban van az életem, akkor lehet a másokkal való együttműködésen gondolkodni – legyen az családalapítás, közösségépítés vagy nemzetpolitika. Az tehát önmagában nem megoldás, hogy ’szüljünk még egy magyart’.”

Az egészséges nemzetfelfogás kialakulását szerinte az segítené, ha a jelennel és a jövővel foglalkoznánk, nem pedig egy száz évvel ezelőtti állapot visszaállításáról álmodoznánk. „A kétlakiság, persze, érzelmileg megterhelő tud lenni, mégis leginkább az adminisztratív része nehéz és időnként komikus.”

Eszter jelenleg Budapesten tanul egyetemistaként, és az elcsatolt területeken élő magyarság lehetőségeit is a sokszínű egyetemi polgárságéhoz hasonlítja. „Nemrég Szarajevóban jártam, és rettentően inspiráló történetekkel találkoztam ott. Bár friss még a béke, elképzelhető, hogy egészen más kultúrájú emberek úgy éljenek együtt, hogy nem asszimilálódnak, hanem megtartják a kulturális sokszínűséget, és ettől jó az egész. Ez olyan, mint egy egyetem, ahol mindenki egészen mást gondol mindenről – és ezért olyan izgalmas az együttműködés. Én nagyon szeretek más országhoz tartozó magyar lenni és szeretném megtartani a szlovák állampolgárságomat.”

Arról, hogy mi számára az otthon, nem szavakkal, hanem egy képpel vallott.