Patrónusoktól a magyarok Mózeséig

A magyar reformáció politikai teológiája, avagy a világi hatalmasságok hitbéli megközelítései a tizenhatodik században.

Hogyan hat egymásra a világi-politikai hatalom és a teológiai tanítás? – ez a kérdés a kezdetektől a napjainkig végigkísérte az egyháztörténetet, és igen valószínű, hogy a jövőben is aktuális marad. A két gondolkodás kétségtelenül hatással van egymásra, de nem minden korban és nem minden országban vagy területen egyforma intenzitással. Sokféleképpen közelítették meg ezt a kérdést a történelem során. Néha egymással párhuzamosan is több narratíva élt, amelyek hol kontinuitásban voltak a korábbi eszmékkel, hol meg teljesen új alapokra épültek. Magyarországon ez elsősorban az aktuális társadalmi állapotokon múlt.



Különösen izgalmas korszak ebből a szempontból a 16. század, a reformáció időszaka, amelyet a három részre szakadt Magyar Királyság mindennapjaiban a politikai és teológiai átalakulások mellett a törökkel való küzdelem is jellemzett. Nálunk ugyanis a mohácsi vész nem csak strukturális és társadalmi, de lelki és szellemi vízválasztó is volt. A magyar reformáció politikai teológiáját járta körbe az Evangélikus Országos Múzeumban tartott előadássorozat évadzáró alkalmán Zászkaliczky Márton eszmetörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének munkatársa.

Mohács előtt, Mohács után
„A középkori magyar királyság idején a politikai és a teológiai gondolkodás összekapcsolódott” – kezdte előadását visszatekintéssel Zászkaliczky Márton. „Ennek eredményeképpen a késő középkori király alakjának már szakrális funkciót tulajdonítottak. Ebben szerepe volt a magyar háromkirályoknak is: Szent Istvánnak, Szent Imrének és Szent Lászlónak. Mindhárman sajátos funkciót töltöttek be a királyeszmények között.”

A Jagellók alatt ez a szakrális szerep megerősödött, és Szűz Mária kultuszával bővült. „Mária mint patróna fokozatosan átvette László király védelmező szerepét is. Ezután egyre több liturgikus könyvben jelent meg az ország felajánlásának mozzanata” – magyarázta a történész. „Ez a fajta szakralitás, amelyet a Szent Korona-tan is árnyalt, mindig is eltért a nyugat-európai mintáktól, mint például a francia királyoknak tulajdonított gyógyító erőtől.” 

„Mohács vízválasztó volt sok szempontból” – folytatta. „Pásztor nélkül maradt a nyáj, mert sok egyházi előkelőség esett el. Két uralkodója lett egyszerre az országnak. Végül három részre szakadt a középkori királyság területe, és egy része török megszállás alá került. Ekkor sokakban megingott a hit a szentekben és Magyarország Patrónájában is. Ennek a jelenségnek azután fontos szerepe lett a reformáció elterjedésében.”

„Dévai Bíró Mátyás már eljutott odáig, hogy a világi egyháznak nincsen politikai természetű hatalma” – mondta Zászkaliczky. „Ő a világi hatalomról szóló tanítását már Luther nézetei alapján, a szülőknek való engedelmességből vezette vissza.” Hozzátette: nálunk a fejedelem- és királyválasztás ekkor morális döntés volt, nem pedig politikai. A kétféle megközelítés szétvált egymástól. Mindettől az uralkodó hatalma is meggyengült.

Átértékelt múlt
„Felbukkantak teológiai magyarázatok is a kialakult helyzetre. A leggyakoribb szerint minden rossz, amely bekövetkezett, a bűnösök büntetése miatt történik” – magyarázta a történész. „Gyülekezeti énekeink ekkoriban üdvtörténeti távlatból nézték az egyház sorsát, de a történelmet is ez alapján ítélték meg. Ez spirituális értelmezés. A zsidók vándorlását a magyar honfoglalással állították párhuzamba, a törököt pedig a büntetés eszközének látták.”

Károli Gáspár két könyvében is hasonló értelmezések jelennek meg. Károli 1563-ban arról írt, hogy hogyan állítható párhuzamba egymással a zsidó és a magyar történelem. „Bűneinknek köszönhetően eltértünk Istentől, ezért jöttek a csapások” – foglalta össze ennek lényegét az előadó. Ugyanakkor a török nem csak Isten büntetésének eszközeként volt jelen a korabeli felfogásban. „A pápa és a török testesítették meg a kettős Antikrisztus fogalmát.”

De miféle bűnökről van itt szó pontosan? – adódik a kérdés. „Bűnön ez az értelmezés főleg a katolicizmus bűneit érti. Azt az üzenetet hirdetik, hogy meg kell bánnunk bűneinket, és meg kell térnünk. Ha ez nem történik meg, akkor bekövetkezik az összes ószövetségi sorscsapás” – magyarázta Zászkaliczky Márton. Ez a megközelítés nyomokban a későbbi évszázadok során is fennmarad, nem véletlen a Himnuszban való felbukkanása.

Ez a bűnfelfogás a középkori tradíciókkal való szakítást is jelentette. „Míg Szkhárosi Horváth András még elismerte a szent királyainkat, addig Károli már elveti ezt a hagyományt. Így a birodalmi gondolatnak sem lesz kontinuitása, csak az üdvtörténeti folytonosság marad. A magyar társadalom szétesett, nem tudtunk kapcsolódni a múlthoz billegés nélkül.” Mindez a német mintához képest nálunk politikától függetlenebb megközelítést eredményezett.

Európai disputák
Amíg a magyarok arra keresték a választ, miért történtek az őket ért sorscsapások, addig tőlünk nyugatabbra és északabbra élénk teológiai viták folytak a hatalom természetéről. „Sokféle modell volt. A korai protestáns nézetek szerint a politikai hatalom nem volt része a teremtésnek, arra a bűneset miatt lett szükség, és az a célja, hogy megzabolázza a bűnt. Ez a nézet azután igen sok további vitát szült” – fejtette ki az eszmetörténész.

„A skolasztika szerint teremtettségünktől fogva zóon politiconok vagyunk, tehát a politikai hatalom nem a bűneset után született. Ez pont ellentéte annak, amit a korai protestantizmus állított” – folytatta. „Európában ekkoriban szükség volt a politika beavatkozására a protestantizmus túléléséhez, ennek lett a következménye, hogy a világi és a hitbéli érvek keveredni kezdtek. Mindez csak jóval később szivárgott át a magyar disputákba.”

„Martin Bucer már minden hatalmasságot rendelt hatalomnak tekint. Philipp Melanchton nyomán azt képviselte, hogy a fejedelemnek a világi mellett az isteni törvényeket is védenie kell” – magyarázta Zászkaliczky Márton. Hozzátette: Luthernek az volt az álláspontja, hogy nem alkalmazható erőszak a hit védelmében. Az anabaptistákat politikai-társadalmi alapon támadta, tehát ezt ő nem a hit, hanem a világi rend védelmének fogta fel.

„Luther szerint az uralkodó csak magánemberként lehet keresztyén, világi hatalmasságként nem lehet az. De nem kérhet vagy parancsolhat olyasmit, ami bűnnek számít. Nem a hatalmasság hite tehát a lényeg, hanem hogy mit kér” – mondta. „A magyarországi török hódoltságban ez mintául szolgált arra, hogyan viszonyuljanak az idegen hitű hatalomhoz. Van olyan török levél, amelyben a protestánsok békén hagyását parancsolják meg.”

Ki a fejedelem, és mi a dolga?
Az előadó ezután áttért arra, hogy magyar területeken hányféleképpen formálta át a világi hatalomhoz és a politikához való viszonyt a reformáció. „Az arisztotelészi politikát először kidobták a skolasztikával együtt a pogány mivolta miatt. Később azonban szükségessé vált a visszaszivárgása, mert segített a rugalmassá vált filozófiai fogalmakat egyértelműsíteni. Egy idő után még a felső-magyarországi iskolák tananyagába is belekerült.”

Az országos mellett a helyi vezetés szerepe is kérdéssé válik. A felső-magyarországi szabad királyi városok ugyan az ágostai hitvallást fogadták el, de politikai nyomásra nem tekintették eretnekeknek a katolikusokat.  „Bornemissza Péter mind az öt prédikációjában beszél a helyi hatóságokról. Krisztus királyságát összeveti az evilági királyságokkal. A Melanchtontól átvett közhelygyűjteményeket pedig politikai esetekre alkalmazza” – magyarázta az előadó.

Érdekesség még a brassói városjogi minta. Itt Johannes Honterus már arról ír, hogy ha a fejedelem – akár országos, akár helyi hatalmasság – nem teljesíti feladatát, a nép vagy a város átveheti tőle egyes feladatainak az intézését. A kötelességmulasztás nem csupán erkölcsi, hanem társadalmi és politikai értelemben is értendő. Ebből a gondolatsorból fejlődik ki az ellenállási jog eszménye, amelyet Méliusz Juhász Péter és a helvét irányzat is átvesz.

„A Debrecen környéki hitvallások az aktualitásokat figyelembe véve reflektáltak a felsőbbség kérdésére. Előszavuk politikai pamflet, amely a hatalmasságoknak szól” – mondta Zászkaliczky. „Állandó téma, hogy ki a fejedelem és mi a dolga, mert három irányba fizetnek adót, és hol ide, hol oda tartoznak. Mindez az önkormányzatiság erősödéséhez vezetett. Debrecen lett az Új Jeruzsálem megtestesítője, ahol gyülekezet és város összefonódott.”
 

A magyarok Mózese
„A magyar rendek és az uralkodó viszonya Bocskai Istvánig nem ellenséges, ez jelenik meg a teológiában is. De ami kritikát felhalmoznak addig, azt a Bocskai-felkelésnél felhasználják” – magyarázta az eszmetörténész. Ekkor a társadalmi sérelmek eszkalálódnak rendi engedetlenséggé. Emellett új teológiai gondolatok is megjelennek. „Bocskai a szakrális hatalmasság örököse lesz, egyfajta krisztusi figura. Erről tanúskodnak az országgyűlési feljegyzések is. Alakjában a keresztyénség védőbástyájának toposza is újjászületik. Ez párosul az önvédelem igazolásával, amely a lutheránus teológiai jogon alapul.”

A felkelést lezáró bécsi békével új korszak kezdődött. „Két felekezet is elismert lett, így a korábbi felekezeti érveket már nem használhatták fel a vitákban. Közös érvrendszert kellett kidolgozni a politika teológiai meghatározásánál. Ez a közös alap csak kis részben mehetett vissza a korábbi álláspontokra” – mondta Zászkaliczky. „Ezek után a teológiai és jogi érvelés fuzionálni kezdett, mint Európában.” Mindezeknek hosszú távú hatása is volt, amelynek köszönhetően nem csak Bocskait, de később Kossuth Lajost is a magyarok Mózesének nevezték. A magyar reformáció történelemfelfogása így máig meghatározó maradt.


Képek: Barna Bálint; Wikipedia