Annus imminutus – csonka év.  Forgatom a kifejezést, latolgatom, vajon tárgyszerű-e. Afféle összeadás-kivonás ez a mérlegelés. Sokat vesztegeltünk karanténban is, betegek mellett is, várva a diagnózist, és remélve a gyógyszert is. És miközben vesztegeltünk, alkalmas időket vesztettünk el. Nem jutottunk célba, mert nem értünk végére számos feladatnak.  Egy részükért nem kár, lehullanak az idő rostáján, és megmutatkozik, hogy csak a tervezés rendjében tűntek fontosnak, hamar kifakulnak majd a naptár lapjain. Más részük felfüggesztve itt maradt, átírva más időre, mert amíg el nem végezzük, elzárják számos jó ügy útját, felülírják az életünket. De elvesztettük az ünnepeket is. Az év több mint felében zárva voltak a templomok is, amikor pedig nyitva, csak korlátozott részvétellel lehetett együtt a gyülekezet. Kettészakadt a közösség. Kettészakadt a tér és az idő is: mesterséges térben jelentünk meg látszatosan, de úgymond valós időben. És fordítva: rögzítettük a valóságos teret és virtuálisan megsokszoroztuk (megismételtük) a már elmúlt időt. Bölcs szívvel tettük-e? És tűnődtünk-e rajta, hogy az életünk minősége vajon és valóban csakis az általunk birtokolt idő függvénye? Csonka volt az év, mondják sokan, az év végi summázáskor. De  megcsappant-e a kegyelem? Milyen idő (nap és év) függvénye az áldás?

Fájlaljuk, hogy elsikkadt annyi jó idő, felfalta a gond, tűnő percre korlátozta a mulandóság, és megcsonkította a nyomorúság. És amikor uralkodni láttuk a gonoszt, még magunkon is nehezen észleltük Isten művét és dicsőségét, mert minden év, sőt minden perc csonka, ha késik az Úr, hogy kegyelme felragyogjon.

Mindazáltal. Mindazáltal, Jézus szerint, ha megcsappan az idő, és megrövidül a napok száma, az lehet maga a kegyelem (Máté 24,22), hiszen az igazi életet nem az idő hossza minősíti, hanem a tartalma. Ha a napokat és éveket folyton a rossz és megannyi mutációja tölti ki, akkor bizony, nagy kegyelem a kevesebb idő. Mert járványtól, betegségtől, haláltól függetlenül is ítélet rajtunk, ha nem a mennyboltozat világító testei választják el a nappalt az éjszakától és jelölik meg az ünnepeket, a napokat és esztendőket (1Mózes 1,14), hanem mindegyre úgy telik az életünk, hogy sanyarúságra ébredünk és a mulandósággal fekszünk le. Ha azonban rajtunk volt az áldás és a kegyelem, akkor teljes időben éltünk. S akkor nem ingatag kérdés, hanem bizonyosság, hogy feljut Istenhez kiáltásunk a sanyarúság miatt. Kiáltsunk bátran, de bölcs szívvel!

Bogárdi Szabó István