A hajón is volt egy hasonló eset: valaki kölcsönkérte tőlem a magyar zászlót, és nem adta vissza időben. Nagyon mérges voltam. Persze nem kiabáltam, mert megtanultam, hogy az nem méltó egy keresztényhez, viszont olyan sikeres volt a „visszaszerző" hadjárat, hogy az illető azután nem mert kölcsönkérni tőlem semmit.

Lukácsfélhét
Másnap elmentem reggeli áhítatra – bizony, nem csak a református gimikben, hanem a Logos Hope-on is vannak reggeli áhítatok, csak ezek nem negyedórásak, hanem 45 percesek! Nagy meglepetésemre az előadó egy olyan igeverset olvasott föl, amire egyáltalán nem emlékeztem, pedig már nem egyszer elolvastam a Bibliát elejétől a végéig. Ez az igevers pedig a Lukács evangéliumának 6. részéből a 30. vers volt:

"Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és attól, aki elveszi a tiedet, ne követeld vissza."

Gondolhatjátok, mekkora hidegzuhanyként ért, amit hallottam. Ezen az egy mondaton keresztül Isten nagyon mélyen elgondolkodtatott arról, valójában mi az, hogy enyém: az, amit megvettem? Oké. De honnan volt rá pénzem? Megdolgoztam érte, rendben. De ki adott erőt a munkához...?
Ilyen és hasonló belső párbeszédek révén egyre inkább kezdett világossá válni, hogy semmim sincs, amit 100 százalékban sajátomnak mondhatok. Végső soron mindent Istentől kaptam. Ahogy az Ige mondja:
"Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (Korintusiakhoz írt első levél, 4. rész, 7. vers).

Egy férfi a parton

A történetnek van folytatása is. Előzményként annyit, hogy mikor a hajóra jöttem, nem hoztam futócipőt, mert úgy gondoltam, nem lesz rá szükségem. Néhány hónap múlva rájöttem, hogy azért jó lenne egy pár... Nem sokkal ezután Isten gondoskodott egyről egy óriási cipőadományon keresztül.

Most, hogy már volt futócipőm, egyik szabadnapomon úgy döntöttem, kocogok egy kicsit a tengerparton. Azt hallottam, a lúdtalpnak jót tesz, ha mezítláb járkál az ember, úgyhogy félúton megálltam, kézbe vettem a cipőm, és úgy futottam tovább.

Egyszer csak leszólít egy férfi a parton. Mikor odamegyek hozzá, azt kérdezi: „Nekem adod a futócipődet?"

A helyzet abszurditása miatt – hogy jut eszébe valakinek, hogy ilyet kérdezzen, és egyébként is – nem tudtam egyből válaszolt adni a kérdésre. S a bennem folyó harc közepette Isten egyértelműen eszembe juttatta azt a bizonyos igeverset. Lukácsfélhét.

Odaadtam. Ő meg odaadta a strandpapucsát, ami annyira elnyűtt és nagy volt, hogy a hajóra érkezésem után egyből a kukában landolt. Érdekes módon az eset után nem neheztelés, hanem öröm volt bennem. Egyfajta szabadság, amit akkor érzel, amikor ugyan vannak cuccaid, de egyik sincs annyira hozzád nőve, hogy ne tudd visszaadni Annak, aki rád bízta őket. Egyébként azóta Isten gondoskodott egy pár futócipőről – de ez már egy másik történet.

Természetesen nem akarom, hogy a fent leírtak miatt bármelyik keresztyén testvérem is kényelmetlenül érezze magát. A történet tanulsága nem az, hogy ha ezen túl kér tőlünk valaki valamit, adjuk oda, illetve, hogyha valaki elveszi, ami a miénk, ne követeljük vissza. Lehet, hogy keresztyének vagyunk, de azért nem kell Jézus szavait ennyire komolyan venni – vagy mégis...?

Szabó Viktor