A hívő életet sokszor úgy képzelem el, mint egy olyan kávéspohár, amibe ha beleeresztem a csapvizet, először még kávés víz folyik ki belőle, majd egyre tisztább lesz a pohár tartalma. Mit lehet kezdeni azzal a zűrzavaros időszakkal, míg az a víz nem teljesen tiszta?

Nem véletlenül mondta Jézus Nikodémusnak, hogy szükséges onnan, felülről új életnek nemződnie bennetek. Amit a Biblia újjászületésnek nevez, sok tekintetben hasonlít a testi születéshez. Egy csecsemő sem tud mindjárt mindent, de él és vannak életjelei, melyek letagadhatatlanok: az egész ház észreveszi, ha sír, és a szülőknek is sok feladatot jelent. Csak türelmesnek kell lenni, és nem szabad elfelejtenünk, hogy az, aki elkezdte a jó dolgot, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig. Isten nem végez félmunkát, akit az Ő igéjével megszólított és kihozott a hitetlenségből, először csetlik-botlik, de már valami módon meg tud szólalni – imádkozik; és már látja, hogy mi az, ami Istennek kedves és mi az, ami utálatos – bibliai szóval: látja a bűnt, és már nem akar együtt lenni azzal, ami Istennek utálatos. Hosszú szolgálatom alatt az volt a tapasztalatom, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen végzi el Isten az ő munkáját. Sose leszünk tökéletesek, de van növekedés. Ezért mondja az Ige, hogy jussatok el az érett felnőttkorba, amikor már ti tudtok másokat – csecsemőket – táplálni és erősíteni.

Ön hogy látja, mennyire valósul meg az egyházban az érett felnőtt korba jutás?

A közösség ugyanolyan fontos egy újjászületett hívőnek, mint az, hogy az igével táplálkozzék és tanuljon meg egyre őszintébben és egyszerűbben imádkozni. Szükséges a valamivel érettebb hitűeknek a segítése. Egy egészséges gyülekezetben ez azért működik. Van több olyan alkalom, ahol kevesebben jönnek össze, és ahol tudatosan az a cél, hogy a hitre jutottak lelki növekedését biztosítsák. El egészen odáig, hogy másokat Jézus tanítványaivá tegyenek, hogy ő is tovább tudja adni, amit kapott. Ahol ez nem így van, meg kell nézni, hogy miért nincs. Sokszor – ahogy ez a kissé közönséges szólás mondja – fejétől büdösödik a hal. Egyébként, én mérhetetlenül sok segítséget kaptam fiatal lelkész koromban idősebb hívő lelkészektől. Alig vártam, hogy legyen valami lelki összejövetel – akkor többnyire még egy évben egyszer Tahiba mehettünk, ahol elő volt írva a program, de a szünetekben azért elővettek az idősebb lelkész bácsik bennünket, hogy na, fiam, hogy állsz a hiteddel, ezzel-azzal. Igéket magyaráztak nekünk, mi meg tele voltunk kérdéssel... Az nagyon sokat jelentett.

Említette az egyik igehirdetésében, hogy Isten gyakran olyan feladattal bíz meg, amire nem vagyunk alkalmasak. Ugyanakkor, azt is olvashatjuk az Igében, hogy a tálentumainkat ne ássuk el. Hogy lehet Isten kegyelmére hagyatkozva élni, és nem tervezni magunknak előre életutat vagy karriert, hanem menni arra, amerre Isten vezet?

Nem szabad elásni a talentumokat, hanem használni kell őket. Az, hogy sok mindenre a magam adottságai folytán nem vagyok alkalmas, az nem azt jelenti, hogy akkor hagyjak abba mindent, vagy várjam, hogy valami csoda történik velem és alkalmassá tesz, hanem lássak neki az Istentől kapott képességeimmel munkálkodni! Miközben a meglévő erőmmel munkához látok, aközben várom mindig azt a plusz erőt, amelyről Pál ír a Filippiekhez írott levelében, hogy „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít". Amikor a magam erőtlenségével elkezdem tenni a dolgom, lépésről lépésre meglepetések érnek, és magam sem értem, hogy tudtam valamit megvalósítani. Ha néha-néha győzök, „az Isten járt előttem/ Kivonta kardját,/ megelőzött" – ahogy Ady Endre írja. Csak legyek tisztában a határaimmal, és tudjam, hogy újra és újra, folyamatosan rászorulok Isten kegyelmére, erejére, szabadítására.

Egy lelkész élete sokkal inkább a kirakatban van, mint egy másik hívő emberé. Megeshet, hogy a gyülekezet szeme láttára megy tönkre a házassága, vagy hogy valamilyen vétket követ el, amivel senki sem meri szembesíteni.

Itt érkezünk el oda, ami nekem – főleg mióta nyugdíjban vagyok – nagyon szívügyem: a lelkészek lelkigondozása. Bocsánat a közönséges szóért, de a kutya se törődik a lelkészek lelki életével, kondíciójával, házasságával, családjával, a lelkészgyerek gondozásával – mert ők is egy külön csoport. Nagyon fontos, hogy megtalálja ki-ki azt, akiben bízik, és akitől segítséget kaphat. Erre nem alkalmas a hivatali fölöttes. Nem helyes, hogy espereseken meg püspökökön kérik számon, hogy miért nem lelkigondozzák a lelkészeket. Ők arra alkalmatlanok, nem a személyük, hanem a beosztásuk miatt. Mikor azért kell szidniuk a lelkészt, hogy még mindig nem küldte be a költségvetést, ezek után nem lehet elvárni, hogy a lelkész a felettesének öntse ki a szívét. Ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyanok, akiket a lelkészek minél többen elfogadnak, akikhez mernek bizalommal fordulni, akik véletlenül se élnek vissza a bizalmukkal, és ott marad bennük minden gyónási titokként – még ha nem gyónás volt, akkor is –, és imádság legyen belőle. Egy őszinte, jó testvéri beszélgetés, egy megbeszélt vagy váratlan találkozás nagyon sok mindent helyre tud hozni, vagy ami még szükségesebb: nagyon sok bajt meg tud előzni. Egyre többször tapasztalom, hogy a lelkészházaspárok keresik azokat az alkalmakat, amikor szűkebb körben összeülhetnek, és ilyenkor nem politikáról, egyházpolitikáról meg anyagiakról van szó, hanem a lelki kérdésekről vagy a gyereknevelésről.

Igaz, hogy a lelkész egy a gyülekezet tagjai közül?

Bizonyos szempontból igen, viszont minősített felelősséggel vagyok egy a gyülekezetből. Benne vagyok a választói névjegyzékben, fizethetek egyházfenntartói járulékot, és amikor igét hirdethetek Isten kegyelméből, nem én prédikálok rá a gyülekezetre, hanem hiszem, hogy Isten szól mindnyájunkhoz olyan értelemben, hogy az az Ige rám is érvényes. Én legyek az első, aki annak engedelmeskedem! Ugyanakkor, tisztában kell lennem azzal, hogy Isten mindenkinek más és más beosztásokat és kegyelmi ajándékokat adott. Utóbbiaknál maradva, a gyülekezetben a száj feladatát elsősorban a lelkész tölti be. Ez sokkal nagyobb felelősség: több Ige is szól arról, hogy vigyázzatok, mert akik tanítók, szigorúbb ítéletet fognak kapni. Legyek nagyon alázatos, hiszen én is egy gyülekezeti tag vagyok! De Isten, amíg itt szolgálok ebben a gyülekezetben, addig különös felelősséggel terhelt meg és ruházott föl – ennek is meg kell felelnem.

Ha már Isten ítéleténél tartunk: nem valami kellemes, amikor megítél egy Ige. Hogyan fogadhatja ezt jól a hívő ember?

Attól függ, mit értünk Isten ítéletén, mert sokféle ítéletről beszél a Szentírás. Isten ítél úgy is, hogy nem vettem észre, hogy vétkeztem: például egy beszélgetés során dicsekedtem, és hazafelé menet olyan rossz érzésem van. Akkor, ott az utcán Isten tudatosítja bennem, hogy dicsekedtél, megloptad az én dicsőségemet, és már jut is eszembe az Ige, hogy „dicsőségemet másnak nem adom", nagyon szégyellem magam, és ott mindjárt bocsánatot kérek. Ez is az ítélet egy formája. Na, de az ilyenért a hívő ember hálás: Isten engem tisztít, nem hagy benne a mocsokban, máskor sokkal jobban fogok vigyázni, hogy ne ismétlődjön ez a bűn. Innentől kezdve az utolsó, végső nagy ítéletig sok mindenről beszél a Biblia, mint Isten ítélete – van figyelmeztető ítélet is.

Előfordulhat, hogy Isten nemcsak az Ószövetség idején, hanem ma is küld valamilyen csapást, hogy azzal figyelmeztesse az embereket valamire?

Ez az Újszövetségből is ismert, napjainkban is, sőt, a Biblia azt állítja, hogy végső soron minden esemény alanya maga Isten: történhet-e a városban valami az Úr nélkül? Nem akarok dogmatikai részletekbe bocsátkozni, de van Istennek megengedő és büntető ítélete, és vannak törvényszerűségek, amelyeket ő beleépített a világba. Nem Isten veri el a port azon, aki alkoholizált; ha elkezd alkoholizálni, előre tudhatja, hogy tönkremegy a mája, a veséje. Aki elkezd drogozni, tudhatja, hogy a szürkeállománya sérül. Ha a tizedik emeletről kilép valaki az ablakon, tudhatja, hogy lefelé fog elindulni és összetöri magát. Mindez nem Isten büntetése, hanem Isten törvényeinek a figyelembe nem vétele. Nagyon sok ilyen bölcs, isteni törvényt hagyunk figyelmen kívül, amikor tönkretesszük magunkat, másokat, a házasságot.

Sokszor viszont az a tépelődés bénít meg, hogy vajon, amit teszünk, Istennek tetszik-e.

Nem szabad abba a csapdába belemenni, hogy állandóan lelkileg hőmérőzzem magam: most egészséges vagyok, vagy valami betegség kezdődik, vagy már nagyon beteg vagyok. Végezzem örömmel, Isten iránti hálával azt, amit rám bízott, és majd ő gondoskodik arról, hogy rámutasson, ha valamiben engedetlen vagyok. Mivel a hívő emberben benne van Isten Szentlelke, érzékeli ezt – a Lélek mint egy szeizmográf, olyan finoman rezonál arra, ha engedetlenné váltunk. Ez már sokkal több, mint amit a lelkiismeretre szoktak mondani – az néha pontatlan műszer. Az én dolgom nem az, hogy állandóan keresgéljem magunkban a hibákat, hanem hogy állandóan hálát adjak azért, hogy vagyok, hogy ismerhetem őt, hogy feladatot kaptam – miközben felteszem a kérdést, hogy „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem". De ez nem görcsölés, hanem a hazatalált gyermek öröme.

...Aki örömében Istent dicséri. Mit jelenthet, és hogyan lehet Istent dicsőíteni?

Eljutottam oda, hogyha bármilyen kérdés vetődik föl, azonnal azt vizsgálom, hogy mit mond erről a Biblia, hiszen mindenről van világos eligazítása. Isten azt mondja, hogy „aki hálával áldozik, az dicsőít engem." Hol van a hála az életünkben? Szoktam-e annyit hálát adni, mint amennyit kérek? Volt-e már egyszer is olyan imádságom, amelyikben csak hálát adtam? Volt, hogy a hálaadás végén eljutottam oda, hogy most ezek után magyarázzam Istennek, hogy mit adjon nekem, mikor ennyi mindent adott?! Ő ezt sokkal jobban tudja: ámen. Az ember ilyenkor jut igazán közel Istenhez. A hála azt jelenti, hogy az ajándékokról föltekintek az ajándékozóra, aki önmagában több mint ajándékai összessége. Az dicsőíti Istent, aki nem az ajándékaival bíbelődik, főleg nem azokkal, amelyek még hiányoznak; hanem számba veszi, hogy mi mindent kapott már, bár egyiket sem érdemelte meg. Ilyenkor megtelik a szíve Isten-dicsőítéssel. Dicsőítés az is, amikor megvallom, hogy kinek hiszem Istent. Nemcsak mondogatom, mint egy imamalom, hogy dicsőítelek, dicsőítelek... Hiszem-e azt ebben a materialista korban, hogy ő teremtette ezt a világot? Ha hiszem, akkor mondjam, hogy dicsőítelek téged, aki ennyi virágot, növényt, állatot kitaláltál. Nincs két egyforma ujjlenyomatú ember a hétmilliárd lélek közül. Ami eszembe jut, elsorolom neki. Lehet, hogy el sem hangzik ez a szó, hogy dicsőítelek, de elmondom, hogy kinek hiszem őt, és ezzel dicsőítem. Valami miatt Istennek kedves az, hogy énekkel dicsőítjük – erre sok felszólítás van. Én nagyon szeretem őt énekben dicsőíteni, sokszor autóvezetés közben is dicsőítő énekeket énekelek, dudorászok vagy ha egyedül vagyok otthon, hangosabban is énekelek.

Mi lenne az, amit kifejezetten a mostani teológusoknak tanácsolna, akik néhány éven belül elkezdik a szolgálatukat ebben a rohamos gyorsasággal változó világban?

Legyenek evidenciák az életükben, amelyek nem vitatható és nem vitatandó igazságok. A lelkészek vegyék komolyan, hogy a Szentírás valóban Isten kijelentett Igéje, úgy, ahogy van, mindenestül; nem benne van az Ige, hanem a Szentírás Isten Igéje. Vegyék komolyan, hogy amit Jézus Nikodémusnak mondott, az mindnyájunkra érvényes: szükséges onnan, felülről új életnek fogannia bennünk. E nélkül – akármilyen sok erénnyel is – a kárhozatba masírozunk. A harmadik, hogy bízzanak az igehirdetés erejében. A II. Helvét Hitvallás tétele igaz: „predicatio verbi Dei est verbum Dei", azaz Isten Igéjének hirdetése az Isten Igéje. Ezek nélkül a bizonyosságok nélkül vagy szélhámossá válik valaki mint lelkész, vagy tönkremegy bele, a lelkiismerete nem bírja el. Ha elbírja, az még rosszabb, mert az azt jelenti, hogy megkeményedett; de szenved, az biztos. Elég sokat jártam Németországban, ott zsinórban láttam olyan lelkészeket, akik egyiket se hiszik, de hivatalnokként próbálnak eleget tenni a hivatali kötelességeiknek. Az azonban, hogy Istenhez hívogathatok embereket, nem hivatali kötelesség, hanem óriási kiváltság.

Jakus Ágnes